Szereplők

2010. február 4., csütörtök

9. fejezet




9. Felderítés

/Edward/

Kérdések kavarogtak, úszkáltak a fejemben, és szerettem volna tudni mire gondolt, de nem fogom erőltetni. Ha megbízik bennem annyira, vagy fontosnak tartja annyira, hogy elmondja, akkor tudni fogom. Nem fogom vallatni, így is elég nehéz fenntartani a boldog perceket. Valami mindig beárnyékolja a boldogságunkat, és ez zavar. Bár nem kellene meglepődnöm, hiszen vámpír vagyok, ez alapból egy problémaforrás. Különleges eset; Bella mágnesként vonzza a bajt. Ugyanúgy a hódolókat. Jacob Black és a gyerekes gondolatai megőrjítenek. Akár akarom, akár nem, folyamatosan itt szajkózza az idegesítő gondolatait, és képzelgéseit Belláról. A meccs közben is sokat rágódott azon, hogy hogyan szerethetett belém. Vele kellene lennie, és nem egy két lábon járó hűtőszekrénnyel.

Egy részint igaza van. Neki több esélye lenne. A bökkenő csak Bella buksija, és a fordított észjárása. Mennyire szeretem én ezt a kicsavart gondolkodásmódot… - sóhajtottam, és néztem Bellát, amint az ingem gallérjával játszadozik. Mintha az életével játszadozna.

De mégsem! Ez volt egy éve. Egy évvel ezelőtt még jogos lett volna, hiszen, akkor valóban veszélyes voltam rá nézve. Nem tudtam rendesen kontrollálni a szomjamat, nem tudtam eltemetni magamban. Kellett ez a fél év, hogy rájöjjek milyen fontos nekem. Szadista és önző módszer volt, de szükséges.

Volt egy sablon az életemben. Nap, Hold, csillagok. Reggel, dél, este. Örökösen vártam a holnapot, és azt akartam, hogy történjék valami. Unalmas voltam, és unott. Nem szerettem az embereket, lenéztem őket, mégis volt mindigis valami furcsán ellentétes érzésem velük kapcsolatban. Bár ez nem változtatott semmit a régi Edwardon. A szürke, magányos, vámpíron.

Ezt a siklást megszűntette a Bella iránti mindent elsöprő szerelmem. Valóságos klón voltam, önmagam klónja. De, amikor megérkezett ez a kedves lány, kifordította önmagából ezt a klónt. Jó, és rossz értelemben is. Előhozta belőlem a legvadabb „álmaim”. Jó, és rossz értelemben is. Rossz, mert a szörnyeteg ismét utat talált a felszínre. Évek óta süket vagyok, a kérleléseire. Elzártam magamtól, betömtem a fülem, és nem foglalkoztam vele. Magányba taszítottam, és mélyen elástam magamban. Annyira igyekeztem az eltűntetésében, hogy észre se vettem a változást. A távolságtartást. Annyira próbáltam óvni a világot, a bennem lakozó szörnyetegtől, hogy kiestem az életből. Kering a Föld a Nap körül, de én kiszálltam a forgásból, és most rohanhatok a bolygó után. Lépéshátrányba kerültem, és elvesztem. „Elvesztem!” Egy aprócska hang szólalt meg bennem. Egy kisfiú bágyadt hangja, miután kisírta a szemét. Reszelősen szólalt meg. „Elvesztem!” Ez a szó vízhangzott bennem. Ismerős volt, mert átéltem már egyszer ezt az érzést. Századokkal ezelőtt egy kisfiú ugyanezt a mondatot ismételte kétségbeesetten forogva. Én voltam az a kisfiú. A fejem szédült, de forogtam, kerestem egy kapaszkodót, egy pontot, ami alapján elindulhatok. De az utca vett körül. A saját fajtám, de mégis ezer mérföld messze éreztem magam tőlük. Idegenek, sürgető léptekkel haladtak el mellettem. Egy asszony rám mosolygott, és ő is tovatűnt. Aztán már csak lesajnáló pillantások vettek körül.

A hang elveszett, és a kép eltűnt az idő homályában. Csak villanásokra emlékszem emberi életemből. Néha, hívószavak, helyzetek miatt eszembe jut az életem apró mozzanatai.

A változás, amit Bella hozott jó is. Feltámasztott és kirázott a klón-világomból. Akkor minden olyan éles lett, hogy azt hittem elvakít a fény. Kihozta belőlem a gondoskodást is. A gondoskodást, amit én elutasítottam. Édesanyám próbált óvni, vigyázni rám, gondoskodni rólam. De én eltaszítottam magamtól ezt az ajándékot. Feleslegesnek éreztem, mert az élet úgy véltem nem erről szól. Boldogan álltam be a seregbe, mert azt hittem így a világot, a hazát szolgálom. Ettől több lettem, és nagyobb az emberek szemében. De amikor visszatértem otthonomba az eltávkor, az utcán sajnálkozó, és gyűlölködő pillantások kereszttüzében találtam magam. „Ó, te szerencsétlen! Azt gondoltad jót szolgálsz?” A néma arcok egyetlen kérdést vízhangoztak: Miért? Miért nem maradtál otthon? Miért nem élsz rendes életet? Miért akartál katona lenni? Miért ölsz embert? Ez volt a legfontosabb kérdés, és erre az egy kérdésre nem tudom a választ.

Amikor megtudtam, hogy Bella meghalt, nem csak egyszerűen szomorú voltam. Rengeteg érzés kavargott bennem és nem tudtam hová tenni őket. Rettenetes hasadás szakította félbe, így is vérző szívemet. Dühös voltam. A testem megtelt indulattal, mert Bella nem tartotta be a szavát, de azért is, mert ha be is tartotta, egyedül hagyott ezen a rút világon. Mérges voltam Rosalie-ra, mert elmondta nekem ezt az információt. Inkább élek még abban a tudatban, hogy ő boldog, és él, mintsem újabb problémákkal kelljen szembe állnom. Lebegtem volna még az én alternatív realitásomban. Éreztem volna még szörnyen magam, de tudtam volna, hogy él. Rose által a világ hirtelen megint szürke és fakó lett. Eltűnt a nap, eltűnt az élet, eltűnt a boldogság. Az egyik felem persze okított gondolatban. „Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.” És még ezek után mosolyogjak? Az utcára nem megyek ki többet, nemhogy még mosolyogjak is?! Ugyanakkor, hirtelen ezer évet öregedtem.

Csak az szerelmes igazán, aki képes belehalni is akár.

Úgy véltem, Bella kihever, túllép rajtam. Most világosodtam meg igazán. Azt mondtam Bellának, hogy én szeretem jobban, mert én képes vagyok elhagyni. Mekkorát tévedtem. Ő volt az, aki mindennél jobban szeretett engem. Saját szerelmem elvakított, megbénított, bolonddá tett. Nem láttam túl a saját valómon, nem értettem mit akar mondani, minden egyes érintésével, mondatával. Nem értettem meg a lényét. Szerettem, szerelmes voltam belé, de zárt buksija mindig is akadályt adott a tisztán látásra.

Annyira emberi voltam. Meggondolatlan és szeszélyes. Az istenek azonban jó irányba tereltek, már ha létezik, egyel talán sors. Egy ösvényen jártam, ami mindig is Bellához vezetett. Persze, próbáltam menekülni a végzetem elől, nehogy én legyek Bella végzete. A halála.

Mára már tudom, hogy teljesen felesleges volt. Néha csak sodródni kell az árral, mert az jó irányba vezet.

Bella már az alvás szélén járt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a röpke álommanók, édes álmot szórnak kedvesem szemhéjára. Küzdött a sötétség ellen, de ki tudja, meddig bírja még gyönge emberi szervezete. Mikor kezd el vacogni, ezzel elküldeni engem.

Az viszont zavar, hogy nem tudom ki csukta be az ablakot. Nem Bella volt, ez biztos. Sose hazudna nekem. Ha akarna, sem tudna, ugyanis pocsékul hazudik. Jaj, mennyire különbözünk. Én még önmagamnak is tudok hazudni, nemhogy az embereknek. Lehazudhatnám a csillagokat, mosolyogva bólogatnának.

Bella nem lenne képes hazudni. Akkor ki jött még be ide? Charlie? Jacob?

Körbeszimatoltam a levegőben, és megütött egy furcsa szag. Charlie-nak nyoma sincs az bizonyos, és Jacobnak sem ilyen ázott kutya szaga van. Neki egy jellegzetes vérfarkas-szaga van. De nem ilyen. Legbüdösebb parfüm, romlott étel, és alvadt vér keveredik. Az a baj, hogy nagyon intenzív. Ráadásul ismerős.

Pár perc gondolkodás után, eszembe jutott honnan ismerem. A rózsák…

Azoknak az átkozott virágoknak volt ilyen szörnyű szaga. Mitől ilyen intenzív ez az illat Bella szobájában? Én eltávolítottam az összeset! Lesz még egy felderítőtúra a Swan házban, az biztos…


Ez lenne a kilences, megjegyzéseket kérek szépen! :)
Légyszíves írjatok komit, mert csak innen tudhatom meg tetszett-nem tetszett. Vagy mire vagytok még kíváncsiak!

Puszi: Wedó