8. fejezet

8. Nosztalgia

Nem volt időm megérteni, mert Charlie álmos lépteit hallottam közeledni. Hány óra lehet? Vajon mit vár? Hogy olvasok, vagy már régen alszom?

Gyorsan eldöntöttem a kérdést, és előkaptam az Üvöltő szelek, egy régebbi kiadását. Lent hagytam a nappaliban a Büszkeség és balítéletet, amit még délután olvastam.

Charlie három halk kopogás után lépett be a szobámba.

– Szia Bells! Jól vagy? Csak, mert Jacob nagyon ideges lett, amikor azt hallotta, hogy a Cullen fiú nevét sikkantod. – morogta.

– Nem Edward, hanem Edgar az Üvöltő szelekből. – emeltem fel a könyvet. – Sajnálom őt. Szöges ellentéte Heathcliff-nek. Olyan butácska, mert szereti Cathy-t, de nem képes megérteni a lány szeleburdi szabadságát. Ő is kap egy jó nagy pofont a végén, mert Cathy halála nagyon megviseli. Bele is hal a hiányába. Bár az elég érdekes… - mondtam volna még tovább a rizsát Charlie-nak, ám elég volt neki ennyi is, hogy lenyugodjon.

– Oké, nem kell elmesélni az egész könyvet! Jó éjszakát! – csukta be maga után az ajtót.

Edward már mellettem is volt, mintha apám be se jött volna.

– Jól vagy? – ölelt magához. Készségesen bújtam karjaiba, és hümmögtem. Beszívtam édes illatát, és elvesztem hűvös tökéletességében. Mihez lehetne hasonlítani ezt az érzést? Ezt az illatot?

Elsősorban végtelen eufóriát éreztem, és lebegtem a határtalan boldogságban. Az illata pedig…hm… olyan Edward-illat. Nem is tudom, mihez lehet hasonlítani, vagy egyel talán lehet-e valamivel összevetni?

Határozottan édes illata van. Kissé mámoros, de nagyon szeretem. A legfinomabb illatú virág, a legédesebb sütemény illatát, és egy nagyon jó parfümöt összevetünk, talán megkaphatjuk ezt az illatot. De ebből még mindig hiányzik Edward. Neki teljesen egyedülálló illata van. Szerintem mérföldekről megismerném, akármilyen koncentrációban.

Hirtelen arrébb lökött magától. Kiugrott az ágyból.

Én kövülten feküdtem, és sajgott a kezem az ürességtől. Fizikai fájdalom volt, az újbóli elvesztése. Hirtelen mintha fél évszázadot csöppentem volna vissza az időbe. Épp egy esőmentes forksi nap volt. Még madárcsicsergést is lehetett hallani. Ám, az erdő vészjóslóan csendes volt. Edward egy élettelen, és érzéstelen maszkba bújt. Rezzenéstelen arccal kérte, hogy sétáljunk. A női megérzésem vészjelzésen sivított, de Edwardért mindent. Utána mentem, a fenyvesek közé, nem túl messze a házunktól.

Tudom, hogy nem lenne muszáj minden mozzanatot, minden apróságot ilyen keserűen valósan visszajátszani, de tartozom ezzel az ördögnek. Kínzom magamat, mert megérdemlem. Hiába van itt velem, a szoba túloldaláról egy mérföld távolságra érzem. Akár egy világ választana el minket. Mert az is választ el. Pont egy világ. A vámpír és ember közti szakadék, ami felér egy saját, külön kis világgal. Ez az alapvető probléma forrása. A keserű igazság.

Ismét vissza az időben, vissza a múltba, vissza a valóságba, vissza a szakításhoz.

A szavak, amiket Edward fanyar, de ugyanakkor közömbös szájízzel dobott felém, lassú tőrként röpültek a szívem felé. Először egy alternatív valóság, amiben a környezeti tényezők választottak el minket. Aztán lassan, a megvilágosodás szikrái. A fényben, a tudatlanság bódító fényébe egy fekete pötty keletkezik. Szöget üt a valóság. A feketeség nő, majd lesújt a valóság. Megfordul a koncepció. A fény halvány pont marad, míg a sötét lepel betakar mindent. A remény apró szikrája is kialszik. A fájdalom, akár egy ostoba szemfedő, lecsap a védtelen elmére, az őszinte szívre.

Az élénk emlék mardosta a torkomat, és a gyengén foltozott szívemből leválik egy darabka. Életem egy darabja, szívem egy darabja. Egy örök seb, ami már el, elfelejtette a lüktetést, ám most még jobban rázta a fájdalom.

A lassú szavak, gyenge gondolatok, félelmetes tettek. Nem akartam hallani. Soha.

Akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, és fájtak a kimondott szavak, de még jobban azok, amiket nem mondott ki. A sós cseppek sorban hulltak a takaróra, hiába próbáltam volna eltűntetni. Meg sem próbáltam feltörölni. Vizes íriszemen keresztül, homályosan érzékeltem, ahogyan Edward visszafekszik mellém.

Ölébe húzott, és magához ölelt. Ringatott minket, miközben feltörölte a könnycseppeket. Már nem olyan intenzíven sírtam, de villódzott bennem a szakítás fájó képe. Ahogy a finom porba taposott egyetlen szóval. Egyetlen mondattal, egyetlen érintéssel.

Próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy itt van, velem van. Mégis valahogy olyan távol volt tőlem. Azt akartam, hogy még közelebb kerüljön, hogy teljesen a lelkem legmélyére lásson. Érezze a szívem dübörgő ritmusát, ami most mintha sokkal nehezebb lett volna. Akár egy kőtömb dobogna a mellkasomban. Rendszertelenül, de tele volt élettel.

– Ssshh! – nyugtatott Edward több, kevesebb sikerrel. Az agyam egyetlen szavára lecsillapodott volna, de a szívem megmakacsolta magát. Csak azért is lüktetett, verte tovább az őrült ritmust. – Itt, vagyok! Veled vagyok! - Mintha a lelkem mélyére látott volna. Ezek a kijelentések némiképp nyugalommal töltöttek el.

Bánatosan felpillantottam rá, akár egy gyerek, aki várja a szidás édesanyjától.

Kutató volt a tekintetem, ezt biztosra vettem, mert arcának minden négyzetcentiméterét kifürkésztem. Van-e egyel talán egy halvány jele, hogy hazudik. Hogy el akar hagyni. Később ez a kutatás, szemlélődésbe váltott át. Néztem orrának tökéletes ívét, ajkainak halvány színét, arcának hibátlan vonalát. Megkönnyebbültem, hisz már tudatában voltam: Ő az enyém.

Felsóhajtottam erre a gondolatra. Kellemesen fújtam ki a levegőt, ideiglenes riadó lefújva.

Edward kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejemet. Egy szolid mosolyt küldtem felé, alátámasztva csöppnyi boldogságomat. Ő kicsit oldalra billentette a fejét, kérdések ezrei kavarogtak a szemében. Nagyobbra húztam a mosolyomat, annyira édesen nézett. Erre a kedvenc féloldalas mosolyomat villantotta rám.

Megjegyzéseket, kommenteket kérlek írjatok!
Remélem sokaknak elnyerte a tetszését!
Puszi: Wedó

7. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss, hozzáfűznivalóm nincs, jó olvasást!

"A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. (...) Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna, és ami nem lehetett."

Citatum

7. Látogatók

Ha én ugrom ki az ágyból, akkor valószínűleg előnyöm van, mert még mindig kopácsol annál a szerencsétlen ablaknál. De akkor meglát, és a rejtőzködésemnek annyi.

Vagy.

Itt maradok örökre, és csak elhúz egyszer. Rejtőzködve maradok, de megvan az esélye annak, hogy a pszichopatája betöri az ablakot a végén.

Na, jó… - összegeztem, osztottam, szoroztam, és alaposan átgondoltam.

Kikászálódom, felhívom aput, és ő majd elrendezi. Lassan bújtam ki a védelmet nyújtó takaró alól. Nem volt kedvem levenni a páncélomat. Nagy nehezen leküzdöttem félelmemet, és a paplant.

Úton az ajtó. Közel már az ajtó! Két lépés, na, jó az inkább három! Nem, belefér az kettőnek is. Menni fog! Elérem! Sikerülni fog! Jó vagyok! Elérem!

– Bella!

Nem érem el! Elbukom! Nem fog sikerülni! Két lépés? Neeem! Az ötnek, hatnak, hétnek is elég! És mi a vicc az egészben? Nem akarok kijutni. Nem vonz már az ajtó, nincs semmi, amiért kimennék. Charlie-ra sincs szükségem. Se Jacobra. Mert ismertem ezt az alakot. A gyönyörű bronzbarna hajáról, mindig kifogástalan megjelenéséről, halovány színű bőréről, édes illatáról, bársonyosan simogató, lágy hangjáról. Az én egyszemélyes mennyországom.

Az ajtó helyett, most az ablak vonzott. Szálltam a nyílászáró felé, minél hamarabb annál jobb. Edward már nem verte úgy az ablakot, mint mikor az ágyból próbált kikelteni. Gyorsan elfordítottam a kilincset. Kattant a zár, és megnyikordult az ablak. Nekem ez az idő évszázadoknak tűnt. Végre itt van. Végre vele vagyok.

– Bella – sóhajtotta. Karjaiba zárt, és én beleástam magam mellkasába. Nem zavartak hideg karjai, megnyugtattak. Mert csak neki van ilyen karja. Csak neki van ilyen illata, amit mélyen be is szívtam. Az agyam megtelt ezzel az édesen mámorító illattal, és nem számított többé a világ. Lehet tél, lehet nyár, lehet eső, lehet napsütés. De én vele vagyok. Örökké.

– Szeretlek – mormogtam ingébe. Egy pillanatra erősebben szorított, majd lazábbra fogta ölelésünket.

– Szeretlek – motyogta, és mélyen beszívta a hajam eperillatát. Bár ez neki sokkal több egy gyümölcsös samponnál. Mindig bűntudatom volt, ha csak arra gondoltam, miattam szenved. Mert ilyen égető az illatom. A vérem illata. Latua Cantante…

A vérem énekel neki. Nagyon remélem, hogy a szívemben szóló dallamot énekli, a szerelem dalát. Nagyot csalódnék magamban, ha valami régi rock számot dudorászna.

– Fázol. – jelentette ki. Óvatosan felemelt, és az ágyamhoz vitt. Bebújtam a takaróba, és magamhoz húztam.

– Egyedül még jobban fázom. – mormoltam. Kutattam ajkai után, mintha csak gyógyírt hoznának minden gondra, bajra. És ennyi épp elég lenne. Edward csókjai után, és közben, mindig szebb, és jobb lett a világ. Vágytam a boldog pillanatokra, és nagyon hiányzott. Annyit nélkülöztem már, jogosnak érzek pár boldog percet. Pár együtt töltött percet.

Nem kellett sokat keresgélnem, Edward készségesen ajánlotta fel ajkait. Mámor járta át minden porcikám, amikor egymásra találtunk. Édes ajkai vad táncot jártak az én forró és ütemesen lüktető számmal. Vágytam ezekre a percekre, és minden másodpercet élveztem. Külsőleg annyira mások vagyunk Edwarddal. A jeges tökéletesség, és én. Természetes, óriás betűkkel. Nálam közönségesebb nincs is, de csókolózás közben kiegyenlítődik a mérce. Én is ici picivel több vagyok, és Edward is közelebb kerül hozzám.

Kiszabadítottam kezemet a takaró fogságából, és szabadjára engedtem Edward testén. Mintha a fenevad ketrecét nyitottam volna ki. Csakhogy ez a fenevad tud némi illemet. Szerelmem haja volt az elsődleges célpont. A bársonyos, simogatóan lágy tincsek. Bronz lenne? Így csukott szemmel egész feketének tűnnek.

Itt csak ő és én vagyunk. Csak mi számítunk. De lassan a határ fele kúszunk. Tudom, hogy nem kellene, sóvárgok a folytatás után, de kelletlen szívvel elengedtem.

– Tudom-tudom. Itt a határ. – motyogtam fintorogva. Puhán felemelte az államat. Mélyen a szemébe néztem, csak azért is el akartam tűnni. Elveszni a szeme lágy karamella színében. Nem akartam megoldásokat keresni, nem akartam problémákat. Nem akartam mást csak őt.

Tervem, miszerint elveszek pillantásában, tökéletesen sikerült. Olvadozó, és puhán csöppenő méz keveredett, a sötétebb tónusú karamellel. Akár egy olvasztótégelyben. Bekerültem a vonzáskörébe, és nincs menekvés. Csak én és ő.

Néztem, néztem, és még órákig néztem volna. Próbáltam belelátni a szivárványhártyája mögé. Oda, ahol nincsenek szavak, se gondolatok. Csak érzések, és a lelke.

– Szeretlek – motyogta. Lazábbra engedtem a takarót, és őt is körbefontam vele. A vékony takaróréteg úgysem segít a megfázás ellen, de így még jobban élvezem minden percet, amit vele tölthetek.

– Miért csuktad be az ablakot? – kérdezte elgondolkozva, de annyira torokhangon beszélt, hogy összeszorult a szívem.

– Miért? – bukott ki belőlem. Csak aztán gondoltam végig, amit mondott. Reggel Edwardéknál voltam, suli, tanulás, vacsora, fürdés. Aztán dörömbölt Edward. Én nem csuktam be. – Nem én zártam be. Miért, mit gondolsz?

Meglepett volt az arckifejezése, az én oldalamat meg fúrta a kíváncsiság. Miért?

– Én azt hittem ma nem akarsz látni, és… szóval nem akarsz beengedni többet. Vagy Jacob mondta neked, hogy zárd... – egy pillanatra megfagyott. -… be. – nyögte.

– Edward? – kezdtem én is ideges lenni. A hangom egyre magasabbra kúszott.

– Jön Charlie. – mondta gyorsan, és még tiltakozni sem volt időm, mert már csak az üres takaró nézett vissza rám.

Megjegyzéseket kérek szépen!
Pussz: Wedó