7. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss, hozzáfűznivalóm nincs, jó olvasást!

"A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. (...) Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna, és ami nem lehetett."

Citatum

7. Látogatók

Ha én ugrom ki az ágyból, akkor valószínűleg előnyöm van, mert még mindig kopácsol annál a szerencsétlen ablaknál. De akkor meglát, és a rejtőzködésemnek annyi.

Vagy.

Itt maradok örökre, és csak elhúz egyszer. Rejtőzködve maradok, de megvan az esélye annak, hogy a pszichopatája betöri az ablakot a végén.

Na, jó… - összegeztem, osztottam, szoroztam, és alaposan átgondoltam.

Kikászálódom, felhívom aput, és ő majd elrendezi. Lassan bújtam ki a védelmet nyújtó takaró alól. Nem volt kedvem levenni a páncélomat. Nagy nehezen leküzdöttem félelmemet, és a paplant.

Úton az ajtó. Közel már az ajtó! Két lépés, na, jó az inkább három! Nem, belefér az kettőnek is. Menni fog! Elérem! Sikerülni fog! Jó vagyok! Elérem!

– Bella!

Nem érem el! Elbukom! Nem fog sikerülni! Két lépés? Neeem! Az ötnek, hatnak, hétnek is elég! És mi a vicc az egészben? Nem akarok kijutni. Nem vonz már az ajtó, nincs semmi, amiért kimennék. Charlie-ra sincs szükségem. Se Jacobra. Mert ismertem ezt az alakot. A gyönyörű bronzbarna hajáról, mindig kifogástalan megjelenéséről, halovány színű bőréről, édes illatáról, bársonyosan simogató, lágy hangjáról. Az én egyszemélyes mennyországom.

Az ajtó helyett, most az ablak vonzott. Szálltam a nyílászáró felé, minél hamarabb annál jobb. Edward már nem verte úgy az ablakot, mint mikor az ágyból próbált kikelteni. Gyorsan elfordítottam a kilincset. Kattant a zár, és megnyikordult az ablak. Nekem ez az idő évszázadoknak tűnt. Végre itt van. Végre vele vagyok.

– Bella – sóhajtotta. Karjaiba zárt, és én beleástam magam mellkasába. Nem zavartak hideg karjai, megnyugtattak. Mert csak neki van ilyen karja. Csak neki van ilyen illata, amit mélyen be is szívtam. Az agyam megtelt ezzel az édesen mámorító illattal, és nem számított többé a világ. Lehet tél, lehet nyár, lehet eső, lehet napsütés. De én vele vagyok. Örökké.

– Szeretlek – mormogtam ingébe. Egy pillanatra erősebben szorított, majd lazábbra fogta ölelésünket.

– Szeretlek – motyogta, és mélyen beszívta a hajam eperillatát. Bár ez neki sokkal több egy gyümölcsös samponnál. Mindig bűntudatom volt, ha csak arra gondoltam, miattam szenved. Mert ilyen égető az illatom. A vérem illata. Latua Cantante…

A vérem énekel neki. Nagyon remélem, hogy a szívemben szóló dallamot énekli, a szerelem dalát. Nagyot csalódnék magamban, ha valami régi rock számot dudorászna.

– Fázol. – jelentette ki. Óvatosan felemelt, és az ágyamhoz vitt. Bebújtam a takaróba, és magamhoz húztam.

– Egyedül még jobban fázom. – mormoltam. Kutattam ajkai után, mintha csak gyógyírt hoznának minden gondra, bajra. És ennyi épp elég lenne. Edward csókjai után, és közben, mindig szebb, és jobb lett a világ. Vágytam a boldog pillanatokra, és nagyon hiányzott. Annyit nélkülöztem már, jogosnak érzek pár boldog percet. Pár együtt töltött percet.

Nem kellett sokat keresgélnem, Edward készségesen ajánlotta fel ajkait. Mámor járta át minden porcikám, amikor egymásra találtunk. Édes ajkai vad táncot jártak az én forró és ütemesen lüktető számmal. Vágytam ezekre a percekre, és minden másodpercet élveztem. Külsőleg annyira mások vagyunk Edwarddal. A jeges tökéletesség, és én. Természetes, óriás betűkkel. Nálam közönségesebb nincs is, de csókolózás közben kiegyenlítődik a mérce. Én is ici picivel több vagyok, és Edward is közelebb kerül hozzám.

Kiszabadítottam kezemet a takaró fogságából, és szabadjára engedtem Edward testén. Mintha a fenevad ketrecét nyitottam volna ki. Csakhogy ez a fenevad tud némi illemet. Szerelmem haja volt az elsődleges célpont. A bársonyos, simogatóan lágy tincsek. Bronz lenne? Így csukott szemmel egész feketének tűnnek.

Itt csak ő és én vagyunk. Csak mi számítunk. De lassan a határ fele kúszunk. Tudom, hogy nem kellene, sóvárgok a folytatás után, de kelletlen szívvel elengedtem.

– Tudom-tudom. Itt a határ. – motyogtam fintorogva. Puhán felemelte az államat. Mélyen a szemébe néztem, csak azért is el akartam tűnni. Elveszni a szeme lágy karamella színében. Nem akartam megoldásokat keresni, nem akartam problémákat. Nem akartam mást csak őt.

Tervem, miszerint elveszek pillantásában, tökéletesen sikerült. Olvadozó, és puhán csöppenő méz keveredett, a sötétebb tónusú karamellel. Akár egy olvasztótégelyben. Bekerültem a vonzáskörébe, és nincs menekvés. Csak én és ő.

Néztem, néztem, és még órákig néztem volna. Próbáltam belelátni a szivárványhártyája mögé. Oda, ahol nincsenek szavak, se gondolatok. Csak érzések, és a lelke.

– Szeretlek – motyogta. Lazábbra engedtem a takarót, és őt is körbefontam vele. A vékony takaróréteg úgysem segít a megfázás ellen, de így még jobban élvezem minden percet, amit vele tölthetek.

– Miért csuktad be az ablakot? – kérdezte elgondolkozva, de annyira torokhangon beszélt, hogy összeszorult a szívem.

– Miért? – bukott ki belőlem. Csak aztán gondoltam végig, amit mondott. Reggel Edwardéknál voltam, suli, tanulás, vacsora, fürdés. Aztán dörömbölt Edward. Én nem csuktam be. – Nem én zártam be. Miért, mit gondolsz?

Meglepett volt az arckifejezése, az én oldalamat meg fúrta a kíváncsiság. Miért?

– Én azt hittem ma nem akarsz látni, és… szóval nem akarsz beengedni többet. Vagy Jacob mondta neked, hogy zárd... – egy pillanatra megfagyott. -… be. – nyögte.

– Edward? – kezdtem én is ideges lenni. A hangom egyre magasabbra kúszott.

– Jön Charlie. – mondta gyorsan, és még tiltakozni sem volt időm, mert már csak az üres takaró nézett vissza rám.

Megjegyzéseket kérek szépen!
Pussz: Wedó