8. fejezet

8. Nosztalgia

Nem volt időm megérteni, mert Charlie álmos lépteit hallottam közeledni. Hány óra lehet? Vajon mit vár? Hogy olvasok, vagy már régen alszom?

Gyorsan eldöntöttem a kérdést, és előkaptam az Üvöltő szelek, egy régebbi kiadását. Lent hagytam a nappaliban a Büszkeség és balítéletet, amit még délután olvastam.

Charlie három halk kopogás után lépett be a szobámba.

– Szia Bells! Jól vagy? Csak, mert Jacob nagyon ideges lett, amikor azt hallotta, hogy a Cullen fiú nevét sikkantod. – morogta.

– Nem Edward, hanem Edgar az Üvöltő szelekből. – emeltem fel a könyvet. – Sajnálom őt. Szöges ellentéte Heathcliff-nek. Olyan butácska, mert szereti Cathy-t, de nem képes megérteni a lány szeleburdi szabadságát. Ő is kap egy jó nagy pofont a végén, mert Cathy halála nagyon megviseli. Bele is hal a hiányába. Bár az elég érdekes… - mondtam volna még tovább a rizsát Charlie-nak, ám elég volt neki ennyi is, hogy lenyugodjon.

– Oké, nem kell elmesélni az egész könyvet! Jó éjszakát! – csukta be maga után az ajtót.

Edward már mellettem is volt, mintha apám be se jött volna.

– Jól vagy? – ölelt magához. Készségesen bújtam karjaiba, és hümmögtem. Beszívtam édes illatát, és elvesztem hűvös tökéletességében. Mihez lehetne hasonlítani ezt az érzést? Ezt az illatot?

Elsősorban végtelen eufóriát éreztem, és lebegtem a határtalan boldogságban. Az illata pedig…hm… olyan Edward-illat. Nem is tudom, mihez lehet hasonlítani, vagy egyel talán lehet-e valamivel összevetni?

Határozottan édes illata van. Kissé mámoros, de nagyon szeretem. A legfinomabb illatú virág, a legédesebb sütemény illatát, és egy nagyon jó parfümöt összevetünk, talán megkaphatjuk ezt az illatot. De ebből még mindig hiányzik Edward. Neki teljesen egyedülálló illata van. Szerintem mérföldekről megismerném, akármilyen koncentrációban.

Hirtelen arrébb lökött magától. Kiugrott az ágyból.

Én kövülten feküdtem, és sajgott a kezem az ürességtől. Fizikai fájdalom volt, az újbóli elvesztése. Hirtelen mintha fél évszázadot csöppentem volna vissza az időbe. Épp egy esőmentes forksi nap volt. Még madárcsicsergést is lehetett hallani. Ám, az erdő vészjóslóan csendes volt. Edward egy élettelen, és érzéstelen maszkba bújt. Rezzenéstelen arccal kérte, hogy sétáljunk. A női megérzésem vészjelzésen sivított, de Edwardért mindent. Utána mentem, a fenyvesek közé, nem túl messze a házunktól.

Tudom, hogy nem lenne muszáj minden mozzanatot, minden apróságot ilyen keserűen valósan visszajátszani, de tartozom ezzel az ördögnek. Kínzom magamat, mert megérdemlem. Hiába van itt velem, a szoba túloldaláról egy mérföld távolságra érzem. Akár egy világ választana el minket. Mert az is választ el. Pont egy világ. A vámpír és ember közti szakadék, ami felér egy saját, külön kis világgal. Ez az alapvető probléma forrása. A keserű igazság.

Ismét vissza az időben, vissza a múltba, vissza a valóságba, vissza a szakításhoz.

A szavak, amiket Edward fanyar, de ugyanakkor közömbös szájízzel dobott felém, lassú tőrként röpültek a szívem felé. Először egy alternatív valóság, amiben a környezeti tényezők választottak el minket. Aztán lassan, a megvilágosodás szikrái. A fényben, a tudatlanság bódító fényébe egy fekete pötty keletkezik. Szöget üt a valóság. A feketeség nő, majd lesújt a valóság. Megfordul a koncepció. A fény halvány pont marad, míg a sötét lepel betakar mindent. A remény apró szikrája is kialszik. A fájdalom, akár egy ostoba szemfedő, lecsap a védtelen elmére, az őszinte szívre.

Az élénk emlék mardosta a torkomat, és a gyengén foltozott szívemből leválik egy darabka. Életem egy darabja, szívem egy darabja. Egy örök seb, ami már el, elfelejtette a lüktetést, ám most még jobban rázta a fájdalom.

A lassú szavak, gyenge gondolatok, félelmetes tettek. Nem akartam hallani. Soha.

Akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, és fájtak a kimondott szavak, de még jobban azok, amiket nem mondott ki. A sós cseppek sorban hulltak a takaróra, hiába próbáltam volna eltűntetni. Meg sem próbáltam feltörölni. Vizes íriszemen keresztül, homályosan érzékeltem, ahogyan Edward visszafekszik mellém.

Ölébe húzott, és magához ölelt. Ringatott minket, miközben feltörölte a könnycseppeket. Már nem olyan intenzíven sírtam, de villódzott bennem a szakítás fájó képe. Ahogy a finom porba taposott egyetlen szóval. Egyetlen mondattal, egyetlen érintéssel.

Próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy itt van, velem van. Mégis valahogy olyan távol volt tőlem. Azt akartam, hogy még közelebb kerüljön, hogy teljesen a lelkem legmélyére lásson. Érezze a szívem dübörgő ritmusát, ami most mintha sokkal nehezebb lett volna. Akár egy kőtömb dobogna a mellkasomban. Rendszertelenül, de tele volt élettel.

– Ssshh! – nyugtatott Edward több, kevesebb sikerrel. Az agyam egyetlen szavára lecsillapodott volna, de a szívem megmakacsolta magát. Csak azért is lüktetett, verte tovább az őrült ritmust. – Itt, vagyok! Veled vagyok! - Mintha a lelkem mélyére látott volna. Ezek a kijelentések némiképp nyugalommal töltöttek el.

Bánatosan felpillantottam rá, akár egy gyerek, aki várja a szidás édesanyjától.

Kutató volt a tekintetem, ezt biztosra vettem, mert arcának minden négyzetcentiméterét kifürkésztem. Van-e egyel talán egy halvány jele, hogy hazudik. Hogy el akar hagyni. Később ez a kutatás, szemlélődésbe váltott át. Néztem orrának tökéletes ívét, ajkainak halvány színét, arcának hibátlan vonalát. Megkönnyebbültem, hisz már tudatában voltam: Ő az enyém.

Felsóhajtottam erre a gondolatra. Kellemesen fújtam ki a levegőt, ideiglenes riadó lefújva.

Edward kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejemet. Egy szolid mosolyt küldtem felé, alátámasztva csöppnyi boldogságomat. Ő kicsit oldalra billentette a fejét, kérdések ezrei kavarogtak a szemében. Nagyobbra húztam a mosolyomat, annyira édesen nézett. Erre a kedvenc féloldalas mosolyomat villantotta rám.

Megjegyzéseket, kommenteket kérlek írjatok!
Remélem sokaknak elnyerte a tetszését!
Puszi: Wedó