4.Fejezet

4. A postaláda rejtelmei

- Jó így a fűtés? – kérdezte Edward, miközben hazafelé tartottunk az iskolából.

– Persze – motyogtam, szinte már megszokásból. Az ebédlői incidens még mindig élénken élt a memóriámban, és százszor átrágtam a helyzetet.

– Mi a baj? – kérdezte, miközben arcomat cirógatta.

– Semmi – mondtam, és mint egy jól nevelt kiscica belebújtam a kezébe. A tenyerébe temetett arccal nehezebb elképzelni, hogy a rózsával miként viselkedett. Olyan békésnek és nyugodtnak tűnt. Az én egyszemélyes Rómeóm…

Jólesően felsóhajtottam, aztán kibújtam a tenyeréből, és ránéztem.

– Szeretlek – mormoltam a fülébe. Ellágyult az arca, és a tekintete lágy volt. Szemeiben az arany örvénylett, amikor rám nézett.

– Én is szeretlek! Mindennél jobban! – mondta. De hirtelen megkeményedett a pillantása. A lágyan csordogáló méz, most fenyegetően izzott. Villámokat szórt, és a keze is szorosabban tapadt a kormányra.

Nem értettem mi ez az egész, és nem is akartam felhozni. Pár másodperc múlva leparkolt a ház előtt. Kiszállt, és én is nyitottam az ajtót. Félúton átvette, és kisegített a kocsiból. Akkor vettem észre miért volt ez a hirtelen hangulatváltozás.

A postaládában egy csokor rózsa volt. És a lábtörlőn is.

Kuncogtam mikor megláttam Edward arcát. Arca megfeszült, és kemény tekintettel vizslatta a csokrokat.

– Edward, ne is álmodj róla! – figyelmeztettem, mielőtt kidobná a virágokat.

De már késő volt. Edward a kukához vitte a rózsákat, és egy laza mozdulattal kidobta őket. Közben fintorgott is.

– Edward Cullen! Hogy képzelted ezt? Mármint tudom, hogy neked semmi a pénz, de valaki költött ezekre a rózsákra, és az embereknek többet számít! – emeltem fel a hangomat, de egy vállrándítást, és egy csibészes mosolyt kaptam.

– Mennem kell! – jelentette be.

– Miii? Nem! Nem hagyhatsz csak így itt! – szűkítettem össze szemeimet, és eszembe jutott mikor mondtam ezeket utoljára. Valószínűleg érezhette a kétségbeesést, mert megfogta a karom.

– Nyugodj meg! Csak hazáig megyek, de igazad van, nem hagyhatlak így itt! – már kezdtem örülni, hogy mégis itt marad, de elengedte a kezem.

Gyorsan utánakaptam, mint egy mentőövbe. Angyalian mosolygott rám, mint egy isten egyenesen az Olimposzról.

Gyengéden magához vont, és megcsókolt. Búcsúcsóknak szánta, de én nem eresztettem. Még mindig vágytam az ilyen percekre, ki is használtam minden másodpercet. Az övéhez nyomtam a testemet, egyik kezemet a nyaka köré tekertem, a másikkal a haját szántottam. Ki-kihagyott a lélegzetem, de nem érdekelt, mert bármelyik pillanatban vége lehet. Belenyögött a csókunkba, és aztán lefejtette karjaimat. Édesen mosolygott, és még egy búcsú puszit nyomott a számra, aztán megkerülte a kocsit, és beült a volán mögé.

A Volvo kilőtt, és elsöpört.

Visszabattyogtam a házhoz, előszedtem a kulcsot, és bementem a lakásba. Az asztalon találtam egy levelet, Charlie-tól.

„Kicsit kések, de garantáltan farkas éhes leszek! Charlie”

Nekiálltam csirkét sütni. A serpenyőbe tettem a madarat, és a sütőbe beraktam egy tepsi krumplit sülni.

Míg a vacsora készült, a házimmal voltam elfoglalva.

Mikor az is kész lett megnéztem a vacsorát. A csirke megsült, de a krumplinak kell még egy tíz perc.

Addig elővettem a büszkeség és balítéletet, és azt olvasgattam.

A sütőt leállítottam, és lefedtem egy alufóliával, meg a csirkét is. Éppen az evőeszközökkel foglalatoskodtam, amikor Charlie betoppant.

– Szia, Apu! – kiáltottam ki neki.

– Szia, Bells! Vendégünk is van! – mosolygott rám, immár a papucsában. - Légy szíves legyél kedves vele!

– Rendben! Ki az? – De ez felesleges kérdés volt, mert Jacob már ott állt Charlie mellett.

– Hé, Bella! Régen láttalak. – mosolygott. Két lépéssel átszelte a konyhát, és átölelt. De aztán hírtelen ellökött magától. – Pfúj, Bella! Te bűzlesz!

– Szia Jake! – mondtam durcásan, és bele akartam szúrni a kanalam, ami éppen a kezem ügyében volt. Még jó, hogy Jacobnak nem fájt volna.

Bocsi-bocsi!
Tudom, rövidke lett, de ennyire volt időm... :(
Legközelebb dupla ilyen hosszú fejivel jelentkezem, ígérem!
De bátorításnak, és komiknak nagyon örülnék!
Puszi: Wedó