5-6. Fejezet

5. Tűz

/Edward/

– Edward Cullen! Hogy képzelted ezt? Mármint tudom,hogy neked semmi a pénz, de valaki költött ezekre a rózsákra, és az embereknek többet számít! – hangja egyre magasabbra és magasabbra szökkent. Sosem kiabált velem. És én sem vele. Mindig halkan, vagy normál hangerőben beszélgettünk. Már amikor megtehettük. Még mindig lüktet a seb a szívemben. Annyira mérges vagyok magamra, hogy

el sem tudom mondani. Nem is magyarázom. Az érzéseim sodortak, mint egy hullámzó tenger. A habok átcsaptak felettem, és elnyelt a saját tengerem. Üres kagylóhéj voltam. Mardosott az üresség, és nem volt lakóm. A sós víz marta a belső héjam. Süllyedtem a tenger fenekéig. Tompa puffanás jelezte, hogy földet értem. Megállt a világ. Körülöttem morajlott a tenger, érzések úsztak jobbra, balra. Nem leltem a helyem. Élettelen héjjal feküdtem egy holt tenger fenekén. Egy holt tenger, egy halott szív, egy elveszett élet.

Csípőre tett kézzel állt előttem. Durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát. Annyira hétköznapi mozdulat volt, talán észre sem vette. Engem viszont vonzott a keze. Hogy az öve helyett én öleljem kecses csípőjét. Az én kezem legyen a derekán.

„Bár bíznál bennem.” Magamban nagyot sóhajtottam. Bár ne tettem volna.

Egy terv fogalmazódott meg bennem. Kívántam Bellát, de az ésszerűség határain belül kellett maradnunk, így cselesen oldottam meg.

– Mennem kell! – mondtam, egy vállrándítással kísérve, mintha épp az időjárásról beszélgetnénk.

– Miii? Nem! Nem hagyhatsz csak így itt! – siránkozott, és arckifejezése eltorzult. Egy kósza könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, de el is tűnt, mihelyt megfogtam a kezét. Tudtam mire gondol, pontosan tudtam. Miattam jelent meg az a cseppecske. Mikor kérlelt utoljára így. Akkor eltoltam magamtól. Hűvös szél cirógatta akkor a karom. Hallottam Alice nyögését, és még Rosalie-nak is megenyhült a szíve. Amint megragadta a karom forróság ömlött belém. Villámcsapásként ért utolsó érintése, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel. Nem hit

tem volna, hogy az a sok hazugság nem elég, hogy teljesen elkábítsa. Nem akartam látni, nem akartam érezni. Mert tudtam hol a helyem. És azt is, hogy sosem lehetek a helyemen. Bella mellett. A létezésünktől eltekintve, ami alapból egy szakadékot vájt kettőnk közé. Már akkor óriási szakadék volt, amikor megláttam. Ezt a szakadékot sosem tudjukátugorni. Nincs rá mód.

Magammal, és vele is tisztáznom kellett:

– Nyugodj meg! Csak hazáig megyek, de igazad van, nem hagyhatlak így itt! – próbáltam

békítő mosolyt küldeni felé, és elengedtem a karját, hogy kezeim közé zárhassam arcát. Bella gyorsan vette az adást, de félreértelmezte. Rosszul dekódolta a jeleket, mint mindig a fordított észjárású buksija.

Elkapta kezemet, és magához szorította. Kezében lüktettek az erek, és adrenalintól volt még

édesebb illatú a vére. Félt. Félt, hogy elveszít, félt, hogy elmegyek. Félt, hogy ismét itt

hagyom. Ezen mosolyogni tudtam, és a tudat simogatta önérzetem.

Lehelet finoman, mintha múló álom lenne, magamhoz öleltem karcsú testét. Lágyan súroltam édes ajkait, de mikor szánk összeért, Bellában forrt az adrenalin, és a szerelem. Pezsgett a vére, és követelőzőbb lett. Szorosan hozzám préselte magát, minden porcikám átérezte forróságát. Buja melegség, és mindenhol Bella vett körül. Nyakamba kapaszkodott, és éreztem, ahogy az ő, illetve az én vágyaim is fokozódnak. Gyönge ujjaival a hajamat szántotta, ezzel is borzolva kedélyállapotomat. Még józan voltam. És felmerült bennem a kérdés, miért? Miért ne? Miért nem lehetek vele, miért nem lehet ennél több?

De agyam hamar utolért, és gondosan visszazárta a kisördögöt. Nem akartam most elveszíteni az önkontrollomat.

Ajkaink vad táncot jártak, és a tűz fölé raktuk a kezünket. Hol közelebb, hol távolabb eresztettük a lángoktól, de sosem engedtem, hogy belenyúljon. És ezt a határt meg kell tartani. Egyre gyorsabban kapkodtam levegő után, míg ő akadozva próbálta magába préselni az életet adó oxigént.

Belenyögtem a csókba, Bella a nyakamon egy érzékeny pontra tapintott. Nem fájdalmasan, inkább vágyakozón. De elértünk egy határt. Hiába, hogy ő is szeretne átlépni, hiába, hogy én is szeretnék, vannak dolgok, amikből nem engedhetek. Nem engedhetek, hogy túléljük a mai estét épségben.

Fájdalmasan, és sóvárogva fejtettem le szerelmem karjait a nyakamból. Vigyorogva szemléltem Bella keserű arckifejezését. Egy búcsú puszit kapott, és elindultam a Volvómhoz.

Nehéz szívvel hajtottam tovább. Minél gyorsabb vagyok, annál hamarabb érhetek vissza.

Zöld foltok voltak az utcák, fák, erdők, autók, és minden egybemosódott. Még is mindent tökéletesen láttam. De nem akartam látni semmi mást, csak Bella arcát. Mosolyát, hallani a nevetését, érezni az illatát, tudni, hogy mellettem biztonságban van.

Még ki kell bírnom az éjszakát… Nagyot sóhajtottam erre a gondolatra.

Aztán csak úsztam Bella illatában, az ülésekbe beitta magát, ez az összetéveszthetetlen frézia illat. Ráerősítettem az agyamban mélyen, és féltve őrzött Bella-illathoz.

A szobám előtt Alice várt. Komor arca a távolba meredt. Nem tört rá látomás, most a múltat nézegette. Az ebédlőben történtek érdekelték legjobban.

Eszembe jutottak a rózsák, fintorognom kellett. Annyira gusztustalan szaguk volt.

És sütött belőlük a rossz.

6. Forró helyzetek

/Bella/

Jacob elengedett, és beleszimatolt a levegőbe. Elég vicces volt, mert fintorgott a szagom miatt, ám a sült csirke illata nagyon íncsiklandozó volt.

– Nézd mit találtam az ajtó mellett! – lépett be Charlie a konyhába. Elkerekedett a szemem. Húha! Charlie egy virágcsokrot, pontosabban rózsacsokrot szorongatott.

Nem értem, nem értem, nem, nem! Miért? Hogyan? Ki? Mikor? Minek? Hova? MIÉRT? A leg égetőbb kérdés a „miért?” volt. Mellette, a „ki?” kérdés. Összetett a válasz, de nem tudok rájönni. Miért küld nekem bárki is virágot? Ráadásul pont vörös rózsát? A szerelem jelképe…

Jake, lenne a rózsás-bácsi? Ahogy így elnézem, két pofára tömi a chipset, amit a konyhaasztalra tettem, nem tűnik olyannak, mint egy titkos hódoló. Kiskoromban úgy képzeltem el a páromat, mint a szőke herceget fehér lovon. Daliás, büszke, szépséges. És pontosan mellé illem. Mert képzelgéseimben én is gyönyörű voltam. Hosszú hajam volt, a bokámig ért. Kék szemem van, és szőke hajam.

Hát ez nem jött össze, barna hajam, barna szemem van, a hajam is csak hátam közepéig ér.

Ennyit az álmokról…

- Bella, nem rakod vízbe vagy valami? Nem is tudom, mit kell ezzel csinálni. – szabadkozott Charlie, félrelökve gondolataimat.

– De, persze, máris. – motyogtam és elővettem, egy vázát. Megtöltöttem vízzel, és Charlie felé indultam. Útközben azonban megcsúsztam egy víztócsában, és majdnem hanyatt vágódtam. Szerencsére Jacob ott volt, és elkapott, mielőtt agyalapi törést szenvedtem volna. Viszont a víz kiömlött, mikor megcsúsztam, és a nyakamba borult az egész. Egyetlen szerencsém, hogy régi pólóm, és melegítőm lett foltos, és Alice gyönyörű ruháját már mikor hazajöttem levettem.

A pólóm felső része teljesen elázott, azt biztosan le kell cserélni. Fura érzés töltött el, így Jacob karjaiban. Más volt, mint Edwardéban, teljesen más. Tűz, és jég. Szinte szó szerint.

Nem is tudom, mi lehet a különbség. Hiszen annyira nyilvánvaló, ugyanakkor annyira bonyolult. Nem illettem Jake karjaiba. De pontosan beleillem. Egyik felem ezt, másik azt ordította a fejemben. Edward karjaiban természetesnek éreztem magamat. Könnyednek. Jacobéban nehéznek, és fura érzésem volt, mintha egyetlen pillantással féltékennyé tenném Edwardot. Nem akartam sokáig Jake ölében csücsülni, így megpróbáltam feltápászkodni. Természetesen segített, és a kezembe nyomta a vázát. Nem is emlékeztem, hogy kiejtettem a kezemből.

Annyira gonosznak, és önzőnek éreztem magam. Jake úgy nézett rám, mint egy hűséges kiskutyus, és pontosan olyan szemei voltak. Barna mélység, és csillogott benne a hűség.

– Jaj, Bells! Pedig ez csak egy váza víz volt. – sopánkodott Charlie.

– Rendben, legközelebb két váza vízzel esem el. – mondtam morcosan.

– Ne, hogy komolyan vedd, Kicsim. Remélem nem sérültél meg.

– Nem, semmi bajom. Én azt hiszem, elmegyek, átöltözöm. – mondtam. Elvettem Charlie-tól a csokrot, betettem a vázába, és az asztalra raktam.

Fent a szobámban a szokásos rendetlenség fogadott. Kihúztam egy száraz pólót, de megakadt a szemem egy régi fekete szemeteszsákon. Ledobtam a pólót az ágyra, és kivettem a zsákot. Mélyre nyúltam benne, mintha csak zsákba macskát keresnék. Megakadt a kezem a fotóalbumon. Megmarkoltam és az ágyra raktam.

Kinyissam, ne nyissam? Könnyek gyűltek a szemembe, mikor eszembe jutott, hogy találtam meg ezt az albumot legutoljára. Üresen. Precízen. Edward pontos munkát végzett, semmi sem maradt belőle.

„Olyan lesz, mintha sosem ismertél volna.” Felnyögtem. Soha.

Minden, ami őrá emlékeztet. De nem tépheti ki a szívem, újra nem. Most már kapaszkodok belé, nem eresztem sehová. De ezek fájó emlékek, és próbálom törölni őket. Csak az a baj, hogy vannak emlékek, amiket meg szeretnénk tartani, de hamar elfelejtünk, viszont vannak olyan dolgok is, amiket hiába próbálunk, nem tudunk kitörölni.

Letöröltem a sós cseppeket, legalább ezeket el tudom tüntetni.

Visszabattyogtam a konyhába, megterítettem és leültünk enni. Ezután a vacsora csendben telt, ették a csirkét. Jacobnak még mindig hatalmas étvágya volt, szinte az egészet ő ette meg.

Ezután hála az égnek nem kellett további jó hangulatot színlelnem. Charlie, és Jake leültek a televízió elé, és a meccset nézték. Sosem tudtam megmaradni a szobában, ha ment a tévé, ezért fölslisszoltam a szobámba. Összeszedtem a fürdős cuccom, kivettem a szekrényből egy tiszta törülközőt, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Lassan engedtem a vizet, egyre forróbb és forróbb lett. Addig megmostam a fogamat. Mikor beálltam a zuhany alá, szinte égette a bőröm olyan forró volt. Alaposan megmosakodtam, szerettem sokáig a tusolóban állni. Kicsit ki lehet kapcsolni, ellazulni, relaxálni. Mikor elzártam a csapot, már úgy néztem ki mint egy főtt rák. Megtörölköztem, és átvettem a pizsamámat. Most kivételesen nem a rongyos pólót, meg a kopott tréninget. Egy finomabb darabot, amit még Phoenixből hoztam. Vörös, spagetti pántos felső, és szintén vörös rövidnadrág hozzá. Nem akartam kiöltözni, de egyszer egy évben csak aludhatok rendes pizsiben is.

Bebújtam a takaróba, és némán hallgattam, ahogy Jacob élénken veszekszik apámmal, egy baseballjátékosról.

Az álom szélén jártam, amikor valaki hangosan kopogtatott az ablakomon. Megmerevedtem. Mi van, ha a rózsás, hódoló? Éjnek égalján? Az én szobám ablakában?

Komi, komi, komi! Megjegyzéseket kérek szépen!!!♥