♥ Pokol mélyi szerelem ♥: július 2010

Sziasztok!
Valamiért nem jeleníti meg az Explorer és a Google Chrom a 18. fejezetet, ezért azt mégegyszer beillesztem ide nektek, talán, ha ezzel együtt megjeleníti, akkor nem marad le senki semmiről.
Tehát, két fejezet, 18-19. A tizenkilences most hosszabbra sikerült, aminek örülök, és remélem, hogy most szántok rám egy-két kommentet. Eléggé elszomorít a dolog, hogy csak ketten-hárman veszitek a fáradtságot, hogy bepötyögjetek nekem néhány sort. Nem fogok kommenthatárokat, meg ilyesmiket felállítani, de sokkal kevesebb kedvem van egy-egy fejezet megírásához, motiváció és kritika, de ami még fontosabb, ÉRDEKLŐDÉS hiányában. Ez azt jelenti, hogy tovább tart megírni a fejezeteket, ami ahhoz vezet, hogy ritkábban lesz friss. Ez már nem csak rajtam múlik, hanem legfőképpen rajtatok. Tehát leírom ugyanazt, ami miatt már sokadjára tépem a számat: Kérlek szépen, ha elolvastad a fejezetet, véleményezd, írj hozzászólást nekem!
Köszönöm.

A fejezetekhez jó szórakozást!

Puszi: Wedó

18. Fekete Oroszlán

/Bella szemszöge/

Az álmomat most nem zavarta meg a folytonos eső hangja, sokkal nyugodtabban tudtam elmerülni az öntudatlanságban. Bár hiányérzetem még mindig nem hagyott alább, hiszen nem volt körülöttem Edward. Hiányzott a hűvös érintése a homlokon, ahogy finoman simogat, hiányzott bársonyos hangja, ahogy az altatómat énekli. Hiányzott mellőlem, és hiába volt ki ágyam, most hirtelen túlságosan nagynak éreztem. Azon is agyalhattam, hogy miért kellett Jake-nek ilyen hirtelen lelépnie. Biztos hirtelen őrségváltás, vagy valami hasonló volt, legalábbis ezzel nyugtattam magamat. Büszke voltam magamra, mert nem hagytam, hogy Alice rám erőltesse az akaratát. Egy évvel ezelőtt még hagytam volna, de most már erősebb lettem. Bár ki kell majd valahogy engesztelnem Alice-t…. Szerintem egy közös vásárlásnak nagyon örülne, és ezzel a számlám ki is lenne elégítve. Nyugodtan sóhajtottam, hiszen egy értékes napot hagyok magam után. Nem menekülni akartam az álmok tengerébe, most nyugodtan lépdeltem a rózsás réteken. Hamar el is kapott a virágok varázsa, a pollen lágyan hullt szemeimre, ezzel elszakítva a valóságtól. Az általuk teremtett realitást láttam, olyan helyen, ahol nem kell félnem senkitől és semmitől.

Candy is szerepelt az álmomban. Nem mondhatnám, hogy megfertőzte, hiszen nem tett benne semmi rosszat. Egy kerek rét közepén ültem egyedül, mikor a fák közül hirtelen előlépett Candy. Edward nem mesélt róla túlzottan sokat, így a fantáziám szárnyalhatott. Egy fekete hajú szépséget képzeltem el, egy tökéletes arcvonásokkal megáldott lányt. Aztán rájöttem, hogy vámpír, így az arcát fehérebbnek láttam, aranybarna szemekkel, mint amilyen a Culleneknek van. Egy lenge, fehér, nyári vászonruhában volt, s mezítláb közeledett felém. Nem kimérten, hanem ruganyos, könnyed léptekkel, mintha lábai helyett, lepkék vezették volna az útját. Olyan kecses is volt, és tökéletes. Annyira szép volt, hogy belesajdult a szívem. Éreztem egy meghatott, engedetlen könnycseppet legördülni az arcomon, és rájöttem, hogy én ehhez képest nulla vagyok. Ekkor fordult át az álom rémálommá. Hirtelen hideg lett és csípős szél fújta a hajamat. Candy még mindig közelített felém, de nem szelíd arccal, hanem karmazsinvörösben izzó, félelmetes és szomjas tekintettel. Teste már kimértebb volt, még mindig könnyeden, de úgy közelített felém, mint egy ragadozó a zsákmányához. A hideg szél egyre erősebben cibálta a hajamat és az ég is besötétült. Candy vállán hirtelen egy Volturis köpeny jelent meg. Elbűvölően mosolygott, kivillantva ezzel mind a harminckét hófehér fogát. Ez az ördögi mosoly megrémített, de vonzott a tökéletes arca. Nem tudtam mozdulni a félelemtől és a lenyűgözöttségtől. Még mindig közeledett felém, és már csak három méterre volt tőlem mikor egy hatalmas villám hasította át az eget. Nem csapódott bele semmibe, de mikor visszanéztem Candy-re egy hatalmas, fekete oroszlánt láttam a helyén. Gyönyörű volt, tekintete okos és igéző. A teste robosztus, áramvonalas és mégis kecses. A léptei kifinomult, pontos és halálos ragadozóra vallottak. A szeme még mindig élénkvörösen csillogott és mintha láttam volna a szája vonalában azt az ördögi, de közben pajkos mosolyt. Egyre közeledett felém, és már csak pár lépés választott el tőle. Hirtelen ideért a mennydörgés, és erősen szakította ketté a csendet. Ekkor az oroszlán ugrott, teste megnyúlt és az izmok tökéletesen kirajzolódtak rajta. Vérbeli ragadozó volt, egy kitűnő vadász. Csak az maradt a probléma, hogy ez esetben én voltam a bárány, és némán figyeltem, ahogy az oroszlán hatalmas, fekete mancsa beterít és hátrahanyatlok a fűbe.

Ekkor az álomnak vége szakadt, zihálva ültem fel az ágyban. Az órára pillantottam, ami hajnali hármat mutatott. Edward aggódva húzta végig az ujját a homlokon, amelyen gyöngyözött a verejték. Először megijedtem tőle, de aztán gyorsan mellé bújtam, magammal húzva a takarót is. Örültem, hogy nem egyedül vagyok, hiszen nagyon félnék az éjszaka további részében. Bár ez az álom korántsem volt olyan rossz, mint, amiket akkor álmodtam, mikor Edward nem volt mellettem, mégis elég erős érzelmeket keltett bennem. Talán azért, mert nem tudtam letisztázni magamban Candy személyiségét. Egy elképzelhetetlen folt volt, tökéletes vámpír tulajdonságokkal és gonosz, féltékeny lélekkel. Meg kell majd beszélnem Edwarddal, döntöttem el magamban. Ám, most ideje, hogy kialudjam magam, ha nem akarok holnap megint lila karikákkal ébredni. Edward elkezdte dúdolni az altatómat, amivel rásegített a gyors elalvásra. Az elkövetkező pár órát nyugodt, álomtalan álomban töltöttem, így reggel frissen és üdén keltem ki az ágyból. Illetve nem is keltem, ki ugrottam a takaróból. Az éjjeli órám csörgése ébresztett most is, de mosolyogva pattantam fel. Egy lágy puszit leheltem Edward ajkaira, mire értetlen arckifejezéséből elnéző és vidám lett.

Felkaptam a neszesszerem és tánclépésekkel, könnyedén haladtam a fürdőszoba felé. Gyorsan rácsuktam az ajtót, majd előkotortam a fogkefémet és a fogkrémemet. Miután végeztem a fogmosással, egy ki hideg vizet engedtem a tarkómra és az arcomra is fröcsköltem belőle. Még szerencse, hogy a fürdőszobában volt szőnyeg a csempén, különben úszna az egész fürdő. A fröcsköléses felfrissülés jó mód, de sajnos az én bénaságommal keverve elég szép kis pocsolyát sikerült kialakítanom a mosdó körül. A szőnyeg cuppogott alattam, úgyhogy gyorsan kimenekültem a fürdőből és visszatérve Edwardhoz a ruhák közt kezdtem kotorászni. Sajnos az időjárás már visszatért a régi kerékvágásba, ismételten esett az eső, így a lengébb ruházat ki van csukva. Mégsem akartam most pulóverben, meg bunda cuccban megjelenni, így aztán kivettem egy vastag pántos fehér trikót és egy barna, rózsaszín, fehér kockás inget. A fehérnemű és a fölsők mellé még kiválasztottam egy kényelmes farmert.

– Edward – fordultam felé pirulva.

– Öhm… persze, bocsánat – fordult háttal nekem, mire gyorsan levettem a pizsamámat. Felvettem egy kényelmes, fehér, kicsit csipkés fehérnemű szettet, a nadrágomat, majd a két felsőt. Egy pillanatra elgondoltam, hogy mi lenne, ha betűrném a trikót, de ezt az ötletet gyorsan száműztem. Most egy kicsit laza napom lesz, legalábbis az öltözékem ezt mutatja. Felkaptam még egy fehér titokzoknit és megcéloztam a tükröt.

– Edward! Most már leskelődhetsz – fordultam felé, miközben még mindig a tükör előtt billegtem. Színpadiasan fordultam egyet a tengelyem körül, mikor már engem figyelt.

– Gyönyörű vagy – mondta áhítattal a hangjában, miközben le se tudta venni rólam a szemét. Ez némi önbizalommal töltött el, főleg azok után, hogy elképzeltem álmomban Candyt.

– Köszönöm – pukedliztem, majd egy mosollyal az arcomon Edwardhoz lépdeltem. Megfogtam a kezét, és együtt indultunk lefelé reggelizni. Charlie már nem volt itthon, amit csodáltam is, hiszen ilyenkor még nem megy munkába, de nem nagyon húztam fel magam rajta. Ha munka van, hát munka van. És egyébként is sokkal jobb így, hogy Edwarddal reggelizhetek. Megcsináltam a müzlimet, miközben Edward kitöltött nekem egy jó nagy pohár narancslevet. Hálásan mosolyogtam rá, de valahogy nem éreztem magam kényelmesen.

– Te biztos nem kérsz semmit? – kérdeztem tőle, bár sejtettem, hogy mit fog felelni.

– Nem – forgatta meg szemeit, de elnézően mosolygott rám. – Nekem már az is éppen elég, hogy nézhetlek evés közben. És nem hinném, hogy a hűtőtökben találnék valamit a saját ízlésem szerint.

– Talán egyszer el kellene rejtenem benne egy liter marhavért – töprengtem, mire felnevetett.

– Kerge marha az van itt épp elég – mosolygott, miközben kavargattam a müzlimet.

- Hékás! Nem úgy volt, hogy háziállatot nem gyilkolászunk? – emeltem fel a fejem, miközben egy falatot nyomtam a számba.

– Lehet, hogy ez esetben kivételt teszek – villantotta fel tökéletes fogsorát, mire meglódult a szívem. Nem a félelemtől, hanem magától a szépségétől. El sem tudtam képzelni, hogy mutatok mellette, de lehet, hogy jobb is így. Kevésbé élénk fantáziával, de boldogabban.

Mikor lankadt a szívem heves verdesése, belapátoltam a müzlimet és felhajtottam a narancslevemet.

– Jól esett, köszönöm szépen – mosolyogtam rá.

– Csak természetes – somolygott. Kivittem a mosogatóhoz az edényt és a poharat, elmostam mindkettőt, majd szépen el is törölgettem. A müzlit visszaraktam a szekrénybe, a tejet és a narancslevet pedig a hűtőszekrénybe. Eközben Edward dúdolgatott, én pedig azon gondolkodtam, hogy mitől ez a fene jó kedvem. Sokszor volt olyan nap, amikor nem volt kedvem kikelni az ágyból, nemhogy reggelizni, meg mosogatni. Elrakni a narancslevet? Eltörölni az edényeket? Nagyon kelletlenül csináltam, most pedig boldogan és háziasan tettem mindezt, mintha egy igazi konyhatündér lennék. Minden esetre tetszett ez az önfeledt vidám hangulat, boldogan úsztam Edward lágy hangjában. Még volt időnk, hogy beérjünk, így leültem az ölébe és vállára hajtottam a fejemet. Csak pár percig tudtam élvezni ezt a fajta nyugalmat, mert Edward elhallgatott és a mellkasából halk morgás tört felszínre. Aztán hirtelen alább hagyott, és a lábával kezdett ringatni bennünket.

– Miről maradtam le? – kérdeztem nyugodtan, de kíváncsian.

– Jacob – mormolta Edward és el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele. Valószínűleg ide tart, épp ezért lett olyan rossz kedve. Nem találgathattam, hogy miért, mert már hallatszott is a fék csikordulása, ahogy megáll a ház előtt. Ajtócsapkodást hallottam, miközben kimásztam Edward öléből, hogy ajtót nyissak. Jake már ott is állt a tornácon, és kettőt kopogott. Elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam neki az ajtót.

– Szia, Bella! – köszönt és az arca szenvtelen volt. A hangja alapján egy maszk volt az arcán, amiről nem olvashatott le senki semmit. Természetesen csak nekem volt fenntartva, hiszen Edward hallotta minden gondolatát. Szuper…

- Jó reggelt Jacob! Mi szél hozott erre? – kérdeztem könnyedén. Ezt a játékot ketten is játszhatjuk! Visszaültem Edward ölébe, onnan néztem Jacobot. Egy kicsit megilletődött, aztán megköszörülte a torkát.

– Ömm… Bella, mit szólnál, ha ma velem jönnél az iskolába? – kérdezte. Ezen meglepődtem, mindenre számítottam csak erre nem. Lehullott rólam a maszk, amit körül belül egy percre vagy annyi időre se sikerült fenntartanom. Igaza van Edwardnak, nem megyek színészi pályára.

– De Jake! Te a rezervátumban jársz suliba, nem? – kérdeztem.

– Elviszlek a Forksi sulidba, nekem meg később kezdődik a tanítás, mint nálatok – felelte.

– Oké… - mondtam neki, bár inkább hangzott kérdésnek, mintsem kijelentésnek. – Menjünk – sóhajtottam. Egy finom csókot leheltem Edward ajkaira, majd kipattantam az öléből és célba vettem az előszobát. Kivettem a szekrényből a fekete színű, piros körvonalú, fehér színű pipával ellátott cipőmet és felhúztam a lábamra. Felkaptam a kabátomat, majd Jacob után kimentem a házból. Edward is jött utánam. Mikor be akartam zárni az ajtót, eltolta a kezemet.

– Hagyd, majd én. Menj csak – biccentett Jacob felé. – Szeretlek.

– Én is – feleltem gyorsan, mert Jake türelmetlenül túráztatta a Rabbitot. Bemásztam a kocsiba, bekötöttem az övemet, és Jacob arcát figyeltem. Még mindig ott ült rajta az a szenvtelen maszk, ami reggel is. Nem tudtam mire vélni, de egy dologban biztos voltam. Ő jobb színész nálam.

– Bella, emlékszel Leah-ra? – kérdezte tőlem egy kis idő elteltével. Meglepetten pislogtam párat, majd próbáltam visszaemlékezni a náluk eltöltött spagetti partikra és az ott megjelenő arcokra. Szinte minden arcot rézszínű bőr fedte, de végül sikerült rájönnöm, ki Leah. A beszédes Seth Clearwater nővére, aki kicsit magába húzódóbb és undokabb.

– Igen – feleltem. Nagyot nyelt, aztán folytatta.

– Azért mentem el tegnap úgy, és ezért ne haragudj – fordult felém bűnbánó arccal. – Mert Leah átváltozott.

Hirtelen felszaladt a szemöldököm és értetlenül néztem Jake-re. Egy lány? Az, hogy lehet? Nem csak fiú-vérfarkas lehet? Ezek szerint már bárkiből lehet farkas? La Push összes gyerekénél fennáll a veszély.

– Ne is kérdezd – sóhajtotta, látva kétkedő arckifejezésemet. – Mi sem tudjuk, hogy hogyan, vagy miért? Sam eléggé ki volt akadva. Úgy éreztem, hogy tudnod kell. Megbízom benned annyira, és most egy ideig vigyáznom kell Leahra, úgyhogy – megrántotta a vállát. – kicsit több időt tölthetsz kettesben a piócáddal.

Tiltakozni akartam, mikor hirtelen leállította a motort. Észre se vettem, hogy mikor értünk ide, nem gondoltam volna, hogy a Rabbit ilyen jól megy. Vagy csak én gondolkodtam túl sokáig az arcán? Mindegy, végülis nincs jelentősége, a lényeg annyi, hogy mostantól ritkábban látom Jacobot, ami kifejezetten rossz.

– Jacob, hiányozni fogsz – mondtam őszintén, mire elvigyorodott.

– Hát igen… Nem lesz meg az édes, puha és ölelni való plüssfarkas, akivel lehet szórakozni. Nem tudom, hogy fogod kibírni nélkülem – vigyorgott.

– Van helyette jégkrémem – motyogtam, miközben kiszálltam a kocsiból. A fejemre nyomtam a kapucnimat, majd becsuktam magam mögött az ajtót. A járdára vonultam és integetve figyeltem, ahogy Jacob elhajt. Hiányozni fog, úgy igazán…

Nem volt sok időm felfogni, vagy feldolgozni, hogy mivel jár az a tény, hogy Leah is vérfarkassá válik. Jessica haladt el mellettem, és oldalba bökött.

– Na, miaz? Nem elég jó a Cullen? – kérdezte grimaszolva. Mosolyogva fordultam hozzá, pedig ő gúnyosan szólt hozzám.

– Tudod, jól esik egy kis változás… Kezdtem beposhadni mellette – kacsintottam rá.

– Akkor lehet, hogy majd futok egy kört nála – vigyorodott el, fél év óta először. – Amúgy, a hétvégére jó időt mondanak, lemegyünk egy páran a partra. Nincs kedved velünk jönni?

– Melyikre? – kérdeztem vissza, de nem sok partot ismertem, és csak reménykedni tudtam, hogy La Pushra gondolt.

– A First Beach-re. Ha fürdeni nem is, de szörfözni fogunk – kacsintott rám. Ajjaj, én a deszkán? Ki van csukva!

– Inkább szerintem Angelával megnézzük a kis tavakat, amíg ti lovagoltok a hullámokon – mosolyogtam. – Egyébként szívesen megyek.

– Szuper! Találkozunk matekon! – mondta, majd eltűnt a hármas épület felé. Hm… milyen érdekes. Az év végére minden megoldódni látszódik. Újra kiépíthetem a kapcsolataimat a suliban, Edwarddal éppen nincs semmi bajunk, Jacob is viszonylag beletörődött a dologba. Meglepően könnyen ment minden és nem is értettem. Biztos, hogy lesz valami, ami miatt ez a kiegyensúlyozott boldogság elkezd lefelé ívelni. Remélem, ezt a napot még nekem adják az égiek, és nem lesz semmi gondom ma. Így hát, reményekkel telve indultam el az egyes épület felé.

19. Látogató

/Bella szemszöge/

Az délelőtt egyfajta kábulatban telt. Nem volt semmi érdekes, de mégis könnyednek éreztem magamat. Nyugodtan, mosolyogva húztam magammal a többiek asztalához Edwardot is. Ő nem tartotta olyan jó ötletnek, de direkt Jessica mellé ültettem, hogy kedveskedjek neki. Eközben próbáltam a Mike és köztem lévő feszültséget is oldani…. nem sok sikerrel. Viszont Eric-kel és Angelával nagyon jól elbeszélgettem, Angelának tetszett az ötlet, hogy nézzük meg a kis tavakat. Eric persze hajthatatlan volt, ő mindenáron szörfözni akart. Mike szokatlanul csöndes volt és sajnos volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az én jelenlétem miatt. Nem tudtam, hogy mi a baja velem, és eldöntöttem, hogy majd kiderítem. Edwardot némiképp lefoglalta, hogy Jessica csacsogott neki erről-arról. Néha egy-egy segítségkérő pillantást lövellt felém, és akkor egy-egy mondattal hozzászóltam a beszélgetéshez, de hagytam, hadd oldja meg egyedül. Végülis nagyfiú már, nem igaz?

Az ebédszünet gyorsan elröpült és elszállingóztunk, ki-ki a saját órájára. Edward megkönnyebbülten kulcsolta össze az ujjainkat és egy felszabadult sóhaj hagyta el ajkait, mikor elhagytuk az ebédlőt. Én halkan felkuncogtam.

– Ezért még kapsz – figyelmeztetett immár mosolyogva.

– Nem félek tőled – jelentettem ki, mire ördögi mosoly ült ki ajkaira. Éreztem, hogy még megbánom ezt a kijelentést, de egyelőre eléggé lekötöttek csodás, cseresznyepiros ajkai.

A biológiateremben szinte mindenki ott volt már, és alig figyeltek ránk, mikor kézen fogva beandalogtunk. Leültünk a helyünkre, és kipakoltuk a tankönyveinket. Be is csöngettek és a tanár felrajzolt a táblára egy ábrát. Erről jutott eszembe, hogy mi lenne, ha nosztalgiáznánk?

A füzetem sarkába firkantottam ugyanezt a kérdést és Edward orra alá nyomtam. Elolvasta, majd somolyogva bólintott. Megmarkolta az asztalt és igéző, fekete szemeivel engem szuggerált. Úgy éreztem menten felfal a tekintetével, így a hajamat emeltem kettőnk közé falként. Az arcom elvörösödött, és hiába próbáltam a tanárra figyelni, a tekintetét még mindig az arcomon éreztem, így nem ment a koncentrálás. Arra gondoltam, mi lenne ha…

Végigsimítottam a mutató ujjammal Edward oldalán, mire borzongás futott végig rajta. Lehunyta a szemét, én pedig megbabonázva figyeltem a reakcióját. Elégedettséget és boldogságot éreztem a büszkeségem mellett. Edward tökéletes, és ő csakis az enyém. Ennél többet nem is nagyon kívánhatnék. Mikor kinyitotta a szemét, én az enyémeket a hajam mögé rejtettem, és sűrűn jegyzetelni kezdtem. Egyszer csak egy hideg ujjat éreztem a bordámon végigcikázni, ami hihetetlenül kellemes és borzongató érzés volt. Szinte ugyanúgy reagáltam, mint Edward, bár talán én jobban el voltam ragadtatva, mint ő volt. A szívem hihetetlenül gyorsan verte az ütemet, attól féltem, talán nem is bírja tovább. A fejem céklavörösben játszott, de ajkaimon halvány mosoly játszott. Éreztem az ujjainak a nyomát, ahogy a ruhám anyagán végighúzta. Félelmetesen jó érzés volt, és szinte fájtak a bordáim mikor elvette a kezét. Nem azért, mert belevéste körmeit a bőrömbe, azért mert hiányoztak. Hiányoztak onnan, ahol addig voltak, és hiányoztak onnan, ahova még nem jutottak el. A hajam mögül rápillantottam, és egy fekete, szikrázó szempárral találtam magam szemben. Nem szomjúságtól csillogott, hanem büszkeségtől, és még valamitől. Szerelem? Nem tudhattam biztosan, de megbabonázva éreztem magamat. El voltam kápráztatva és Ő is. Szinte éreztem, hogy ugyanarra gondolunk, bár nem lehettem semmiben se biztos.

Az óra mámorban telt el mindkettőnk részéről, elkápráztatott és elkápráztatott volt Ő is. A szívem tízszeresére dagadt a szerelemtől és Jake-kel való utolsó beszélgetés is távoli múltnak tűnt. Egy fájó pont az életemben, ami ugyan megmaradt, de nem tudta meggátolni a boldogságomat. Legalábbis ebben a pillanatban nem tudtam másra gondolni.

Kézenfogva andalogtunk ki a teremből, egészen a parkolóig. Alice dallamos nevetését hallottam magam mellett elsuhanni, és Edward nővérének kék kabátja súrolta az én sárga dzsekimet. Fejcsóválva, néztem utána, de a boldogságomat nem tudta beárnyékolni. Edward arcára pillantottam, amin még mindig egy elégedett, szerelmes mosoly ült. Aztán hirtelen átváltozott. Az arca kemény lett és védelmező, háta kiegyenesedett, mintha karót nyelt volna. Az előbbi mosolya már sehol sem volt. Nem szerettem ezt az Edwardot, megrémített mikor így láttam. Így el tudtam róla képzelni, hogy valóban vámpír, olyan, amilyeneket a filmekben látunk. Épp kérdőre akartam vonni, mikor halkan csak ennyit mondott, résnyire nyitott ajkakkal.

– Mike.

Erre csak hümmögni tudtam, de fogalmam sem volt, hogy mit akarhat Mike. Az ebédlőben nem volt valami bőbeszédű, és kifejezetten kerül, mióta rendeződni látszanak a dolgaim. Nem értettem, hogy miért zavarja őt az én boldogságom, de azért akadt egy-két tippem. Nem a boldogságom zavarja, hanem az, hogy nélküle vagyok végre vidám. Bár ezek azért, elég egoista gondolatok, mégis volt már rá példa, hogy Mike bepróbálkozott nálam. Pár percen belül úgyis kiderül, hogy mit akar, felesleges ezen rágódnom. Megfordultunk a járdán, de Edward még mindig nem engedte el a kezemet. Ez egyfajta figyelmeztetés is volt szerintem, hiszen jobb, ha tisztázza Mike-kal a határokat. Nem akartam konfliktust, bár akaratlanul is a középpontjába csöppentem. Hallottam Mike cipőjének a cuppogását, ahogy a vizes járdán közeledett hozzánk. A farmer szára is nyirkos volt, valószínűleg belelépett egy nagyobb tócsába. Megállt előttünk és csendben figyelt minket.

– Szia, Mike! – törtem meg a lassacskán kínosra forduló csöndet.

– Hello! – szólt rekedten, de nem nézett rám. Csak az összefonódott ujjainkat nézte, ahogy Edwardba kapaszkodom. Edward megköszörülte a torkát és felém fordult.

– Magatokra hagylak egy kicsit. Szeretlek! – egy forró, de rövid csókot váltottunk, ami szerintem szintén egy határvonal megerősítés volt Edward részéről. Én azonban nem bántam, ha ilyen módon akarja Mike tudtára adni, hogy foglalt vagyok, akkor szívesen erősítgetem a határvonalat.

– Mit szeretnél Mike? – kérdeztem egy újabb hosszú szünet után. Ekkor végre felpillantott rám (eddig a most már üres kezemet nézte), szemeimben kutatott, de nem talált semmit.

– Csak arra gondoltam, talán… - kezdte, de aztán lesütötte szemeit és elhallgatott. Türelmesen és egyre növő kíváncsisággal vártam, hogy újra belefogjon. – Bella én… - mondat közben vette a levegőt így kissé reszelősnek és bensőségesnek hatott a nevem. Gondterheltnek tűnt az arca és én szerettem volna kisimítani a ráncokat a homlokából. Nem értem hozzá, bármily csábító is volt a gondolat, inkább hagytam, hogy lerendezze magában a dolgokat. Még egyszer mély levegőt vett és szemeit komolyan az enyémekbe fúrta. Nem kutató volt, hanem mintha valamit üzenni akart volna. Nem értettem, hogy mi lehetett Mike-kal, sosem viselkedett még így. Szinte kikelt önmagából az idegességtől, de nem volt gonosz. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy ő is a misztikus világ része valahogyan, de gyorsan száműztem ezt a gondolatot. Elég ennyi szörny Forksban, nem kell több veszély. – Tudod mit? Mindegy! – mondta gyorsan. – Holnap találkozunk a boltunk előtt!

Meglepődötten pislogtam párat, aztán már el is tűnt az orrom elől. A parkolóban haladt, az autója felé. A főúton egy hatalmas faszállító kamion suhant végig, dudálva haladt el az iskola előtt. Ez a hang ébresztett ki a meghökkent kábulatból, amibe Mike ejtett. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a fejem, majd a tekintetem a parkolót pásztázta. Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy egyetlen emberen állapodjak meg. Edward fekte dzsekijének gallérja fel volt hajtva, és a haja tüskésen meredezett az ég felé. Büszkeség töltött el, és mosolyogva konstatáltam, hogy Edward felém tart. Nem látszott az arcán düh, vagy idegesség, ezek szerint nem zaklatta fel a Mike-kal való érdekes beszélgetésem. Éjfekete szemei azonban aggasztottak. Mikor mehetett el utoljára vadászni? Két hete? Három? Bele se mertem gondolni, hogy miattam éhezett.

– Szia! – tettem félre a gondolataimat, ahogy a karjai derekam köré kulcsolódtak.

– Szia! – köszöntött halkan, és felém hajolt egy csókért. Készségesen ajánlottam fel ajkaimat, testemben a nyugalom piros, melegséges hullámai söpörtek végig, ahogy összefonódtunk. Úgy éreztem, ezer éve nem láttam, nem voltunk ilyen közel egymáshoz, pedig maximum tíz perc telt el azóta, hogy elváltunk. Mielőtt még belelovalhattam volna magamat a pillanatba, Edward elhúzódott tőlem. Homlokát az enyémnek támasztotta, és hallgatta verdeső szívemet. Mikor kissé lenyugodtunk mindketten, egy apró puszit nyomott ajkamra, majd a kezemet kereste. Belecsúsztattam meleg kezeimet hideg tenyerébe, és megnyugtató, boldog érzés járt át. Otthon vagyok, gondoltam melegséggel megtelve.

Edwarddal békésen sétáltunk át a parkoló túloldalára, ahol a Volvo várt. Jake hozott reggel, így ismét nem láthattam a Chevymet. Már lassan hiányzott a bömbölése, az ajtócsapkodása és a beépített sebességkorlátozás. Legközelebb nem engedem, hogy Alice öltöztessen, akkor egyedül megyek majd suliba. Miközben meghoztam ezeket a roppant fontos döntéseket, Edward úriember módjára kitárta előttem a Volvo ajtaját. Mosolyogva, és elnézően fejrázva szálltam be a kocsiba. Edward már csak Edward… hiába telt el száz év. Javíthatatlan.

Az utat hazáig a szokásos száguldásnál is gyorsabban tettük meg. Kérdőn néztem Edwardra, mikor csikorogva lefékezett a házunk előtt. Ám, mielőtt kérdőre vonhattam volna, már ki is szállt a kocsiból. Túl gyors. Hogy vegyem fel a ritmust egy vámpírral?

Sóhajtva szálltam ki a Volvoból, magammal húzva a táskámat is. Csapódott az ajtó, és Edward már előttem is termett.

– Remélem nem bánod – vonta fel egy pillanatra szép ívű szemöldökét, majd elvette tőlem a táskát, és egy másodperc leforgása alatt bevitte a lakásba, letette és már előttem is volt.

– Hékás! – tettem tenyeremet a mellkasára, ahol szokatlanul aprónak tűnt. Ujjaim alatt éreztem izmainak mozgását, ahogy a tüdejébe szippantja a levegőt, majd kifújja azt. – Mire ez a nagy sietség? – kérdeztem, mikor sikerült elszakítanom az agyamat, kidolgozott felsőtestétől.

– Ma a szokottnál is kevesebb időnk van – motyogta Edward szomorkásan, de a másodperc törtrésze alatt rendezte vonásait, és félszeg mosoly ült ki arcára. – Megengedi hölgyem?

Meghökkenve néztem rá, és fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. Értetlen arckifejezésem láttára a mosolya hatalmas vigyorrá változott, kisördög tekintettel nézett rám. Mire észbe kaptam, már nem éreztem a lábam alatt talajt, csak a levegőben kalimpáltam. Bal oldalamnál éreztem Edward kemény mellkasát, mire valamelyest sikerült lenyugodnom, de még mindig nem tetszett, hogy nincs föld a lábaim alatt. Ezt leszámítva azonban kifejezetten kellemesen éreztem magamat Edward karjaiban. Közel éreztem magam hozzá, ami mindig boldogsággal töltött el, de így, hogy csak ő van számomra még többet kaptam.

– Hé! – kiáltottam rá, mikor elindult velem a bejárati ajtóhoz. Oké, hogy szeretem, de nem cipelhet ide-oda kénye-kedve szerint.

– Csak gyakorolok – arcán az elképzelhető legártatlanabb szemekkel nézett rám, így nem tudtam haragudni rá, amiért bábúként kezelt. Csöndben tűrtem, és merengtem Edward álomszép arcán, mikor hirtelen bekattantak a szavak. „Csak gyakorolok.” „Csak gyakorolok.”

Erre kiugrottam az öléből, mintha puskagolyóból lőttek volna ki. Kis híján lefejeltem a felső ajtófélfát, de per pillanat cseppet sem érdekelt az egészségügyi állapotom. Zihálva emésztgettem a szavakat, és nem akartam elhinni, hogy Edward tényleg ezeket mondta. Nem mondtam neki se igent, se nemet!

– Bella! Bella, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, miközben elkapta a csuklómat.

– Mi? – kérdeztem értetlenül. – Hogy képzelted? Én… én nem mondtam semmit!

A felismerés még mindig újdonsült erővel nyaldosott, és ködös, merengő tekintettel álltam az ajtóban. Értetlenül pislogtam párat, ahogy a kirakós darabkái szépen lassan a helyére kattantak. Én nagyon szerettem Edwardot, és azt is szerettem volna, ha ő változtat át, de elképzeltem Renée sápadt, szomorú, majd dühtől izzó arcát. Aztán a szenvedő és fájdalomtól emésztett szemeit, ahogy a Charlie-val eltöltött időre emlékszik vissza. Végül pedig a hibáztató, felelősségre vonó szavait, hogy várjak még! És talán igaza is lenne. Várnom kellene még. De olyannyira sürget az idő. Hogyan tudnék kilépni egy kicsit ebből az egész kavalkádból? Ki kellene tisztítanom a fejemet! A Volturi, Victoria, Candy, William, Jake, érettségi és még egy esküvő is? El kellene varrnom a szálakat, csak aztán átlépni a halhatatlanok világába. Nem hagyhatok itt ilyen kuszán mindent, azt nem tehetem meg sem Charlie, sem Jake, sem pedig magam miatt. Időre van szükségem!

Lehunytam a szememet, hogy ne folyjanak le az alattomos, keserű könnycseppek. Csukott szemekkel fordultam meg, majd elindultam a lépcső felé. Az első pár lépést gond nélkül megtettem, azonban a konyhához érve erőszakosan próbáltak előtörni a könnycseppek. Arcom elé tettem kezeimet, úgy rohantam fel a szobámban, zokogva. Nem vágtam be magam mögött az ajtót, pedig kedvem lett volna abban levezetni a felgyülemlett feszültséget. Mégsem akartam Edward orrára csapni, hiszen biztos voltam benne, hogy követ. Túl zaklatottan hagytam ott, hogy csak úgy engedjen szenvedni. Talán nem érti még, hogy mitől akadtam ki, de csak idő kérdése, hogy mindent megértsen. Csak idő kérdése… Minden csak idő kérdése, épp ez a baj! Annyira fontos, és olyan kevés van belőle! Pár hónapom maradt az érettségiig, addig meg kellene oldanom minden konfliktust. Ki fogok futni az időből, mint ahogy Volterrában is. Hiába versenyzek folyton a természetfelettivel éppenhogy mindig lecsúszok a célról. Eszembe jutott, Victoria vörös haja és ragadozószerű mozgása, ahogy felsőbbségesen sétál. Tudom, hogy butaság, de valahol éreztem, hogy eljön értem. Mindig tudtam, hogy sosem adja fel. A lényeg azonban nem változott. Kevés az időm! Hogy oldjak meg ennyi mindent ilyen kevés idő alatt?

– Bella! Bella, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Edward és éreztem, ahogy átöleli a vállamat. Ettől nem lettem nyugodtabb, csak még jobban felerősödött a görcsös zokogás. Az arcomat a párnákba és a takaróba temettem, hogy ne kelljen látnom tökéletes arcát, amire most oda tudtam képzelni a fájdalommal kevert aggodalmat. Talán keresi a veszélyforrást, de hiába, hiszen én tudom csupán, hogy az egyetlen, aki veszélyt okozhat itt, az én vagyok. Magamhoz vonzom az ellenséget, ami csöppet sem kellemes dolog. Folyton minden rossz dolgot rám lehet visszavezetni. Minden veszélynek én vagyok a felbujtója, ebbe már beletörődhettem volna. Mindig én vagyok a hibás. Nem Bella! Ezt meg kell oldanod! Próbáltam erősíteni magamban a lelket, de ezek csak szerencsétlen karcsapások voltak, egy fulladozó utolsó próbálkozásai. Valahogy nem tudtam megkapaszkodni semmiben sem, hiába ölelt át Edward kemény teste, mégsem éreztem magam biztonságban. Nem is a saját biztonságom érdekelt legfőképpen. Az a sok ember, akikre bajt hozok, a fogadott családom, akikre olyan sok megoldandó problémát zúdítottam. A farkasok, akikre megint csak veszélyt hoztam. Túl sok a bűnöm, ahhoz, hogy valóban boldog életet éljek. Hasonlíthatnám egy bűn és bűnhődés elmélethez, a jing és jang összhangjához, de végülis mindegy. A sors engedte egy ideig a tudatlan boldogságot, majd a szerelemért kellett áldozatot vállalnom. Én Edwardért megteszem. Megteszek minden tőlem telhetőt, ami segít. Megpróbálok nem még több veszélyt a nyakamra hozni, habár ezeket a veszélyeket tudatomon kívül vonzottam magamhoz. Megpróbálok élni a veszéllyel és fokozatosan megoldani a dolgokat. Időre van szükségem!

– Bella, jól vagy? – kérdezte még mindig aggódva Edward, mikor sikerült összeszednem a gondolataimat. Nem szabad többé így kiakadnom előtte. Még szerencse, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, különben nagyon kikészült volna. Talán így is sikerült elég fájdalmat okoznom neki, de mégis kevesebbet szenvedett, mintha átélte volna velem. Elengedtem a takarót, és illedelmesebb pózba ültem az ölébe.

– Igen… azt hiszem – mondtam bizonytalan hangon, majd kitöröltem a szememből az utolsó könnycseppet és felnéztem rá. Az homlokán még mindig ott ült az ideges, aggódó ránc, amit szerettem volna letörölni onnan. – Miért mondtad, hogy kevesebb időnk lesz?

– Mert ma este elmegyünk vadászni – mély levegőt vett, majd bizakodó arccal folytatta. – Nem szeretem, ha egyedül vagy, ha nem vagy mellettem. Ideges leszek tőle. Túlságosan féltelek – miközben a féltésről beszélt, a hangja lágyabban szólt, mint egy tökéletesen megkomponált fuvolaszó, úgy dúdolta a fülembe a szavakat. Cseppentett ónix szemeibe nézve elhittem neki, éreztem, hogy igazat beszél. A szívem erre ismételten hatalmasra duzzadt, megtelt szerelemmel.

– Ritkán járunk, a lehető legtovább próbálom húzni, hogy veled maradhassak. Azonban, hogy kibírjam, több ideig kell távol lennünk. Most egy hétvégére megyünk a hegyekbe. Addig maradj, kérlek nyugton, és ne láss vendégül egyetlen szörnyet sem. – Játékosan összeborzolta a hajamat, és csöndben nevetgélt. Éreztem a szavak mögött megbúvó valódi féltést, és még szorosabban bújtam hozzá. Ki kellett használnom azt a pár órát, amit még vele tölthetek. Nem akartam egyetlen percet se elvesztegetni, valóban vele akartam tölteni az időmet. Ajkai után kutakodtam, és készséges bebocsátást is kaptam tőle. Ez a csókunkba szőttem minden érzésemet, ami felé irányult, a féltésemet, a szerelmemet, a fájdalmat, a vágyat. Félelmetesen jól esett, hogy ajkaink egymásba fonódtak, s ujjaim a haját szántogatták, majd a hátán kalandoztak. Zavarta ujjaimat a póló érdes anyaga, érezni akartam az alatta meglapuló kemény, erős felsőtestet. Éreztem Edward hűvös érintését, ahogy feljebb húzza a felsőmet. A hátamat, és a derekamat simogatta az egyik kezével, míg a másikkal a nyakamon cirógatott és a hajamba túrt. Mikor sikerült a felsője alá tülekednem, jóleső sóhaj hagyta el számat, ahogy az ujjamat végighúztam hideg, izmos hátán.

– Elég! – és a szeretett férfi már a falnak támaszkodva, kemény arccal, és két méterrel hátrébb állt. A kezeim szinte fájtak az ürességtől, az ajkaimat pedig határozottan nem éreztem. Pihegve kapkodtam a levegőt, míg az arcomat éreztem, hogy pír önti el.

– Sajnálom – szabadkoztam, mikor pótoltam a hiányzó oxigén mennyiséget. Elnézően, és fájóan felnevetett, mintha viccesnek találná bocsánatkérésemet.

– Bella – nézett rám elgyötört arccal, és a nevetés gödröcskéi már el is tűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. A levegőben éreztem a szikrákat közöttünk, csakúgy pattogott a levegő. – Vigyáznom kell rád – szűrte fogai közt, és hirtelen tizenhét éves tini helyett egy százkilenc éves vámpírt láttam. Annyival érettebb volt, annyival idősebbnek tűnt. Nagyot nyeltem, majd bólintottam, és könnyekkel küszködve néztem éjfekete szemeibe.

– Menned kell – suttogtam, és a szívemet sehol sem találtam. Éreztem a hiányát, pedig még ott volt a szobában. A gyomrom apróra zsugorodott és egy hatalmas gombóc tömítette el a torkomat. A szemeim szúrtak a visszafojtott könnyektől.

Kimérten bólintott, majd elfordult az ablak irányába.

–Várj! – szóltam utána, mielőtt ugorhatott volna. Most fogtam fel, hogy ha elhagyja a szobámat, csak három nap múlva láthatom újra. Hirtelen megint égető szükségem lett a közelségére, bár tudtam, hogy vadásznia kell. Nem éhezhet az én önzőségem miatt. Mintha puskából lőttek volna ki, úgy ugrottam ki az ágyból, és szaladtam oda hozzá. Hihetetlenül lassúnak éreztem magamat, ahogy pár másodperc alatt megtettem azt a két métert. Nekiütköztem kemény mellkasának, és karjaimat szorosan köré fontam. Először meglepődött, aztán védelmezőn átölelt hideg karjaival. Jóleső sóhaj hagyta el számat, ahogy erősen magamhoz szorítottam.

– Szeretlek – suttogtam a pólójának. Átjártak szavaim igazsága, és még jobban fúrtam a fejemet mellkasába.

– Szeretlek – mormolta a hajamba, majd egy puszit lehelt rá. Hűha! Azt hiszem hajat már rég hajat kellett volna mosnom. Sebaj, majd bepótoljuk, gondoltam, és ismételten éreztem, ahogy pír jelenik meg az arcomon. Remélem, elnyomja a vérem illata…

Pár perc után egy kényelmetlen sóhaj hagyta el ajkait, egy pillanattal később pedig hallottam, hogy egy kavics koppan az ablakomon. Itt az idő…

- Menj – húzódtam el egy kicsit tőle, de karjaimat nagyon nagy erőfeszítésbe telt leengedni. – Vadássz le nekem egy pumát! – mosolyogtam rá, miközben éreztem, hogy a szemem csillog az elfojtott könnyektől.

– Igenis – húzódott a kedvenc féloldalas mosolyomra szája, amivel elérte, hogy a lábaimat nem éreztem már sehol sem. Két kezébe vette az arcomat és még egyszer, utoljára megcsókolt. Nem viszonoztam olyan mohón, mint az előzőt, nem akartam, hogy megint rosszul süljenek el a dolgok. Ez sem volt olyan egyszerű, mikor az agyamat elködösítette az az édes cukormáz, ami ajkaink találkozásakor telepedett rám. Elhúzódott, mikor a következő kavics is az ablakomon talált célba. Egy puszit lehelt még a számra, majd, mint egy ragadozó macska, leguggolt. Kicsit hátráltam, nehogy megzavarjam, miközben tökéletes izmai megfeszültek, majd mintha egy íjjal lőtték volna ki, kecsesen és pontosan ugrott ki az ablakomon. Nem hallottam, hogy mikor ért földet, csöndes volt és pontos. Az ablakhoz léptem, ahonnan a délután egyre szürkülő fényei suhantak be. Még éppen sikerült elcsípnem, ahogy két alakból egy-egy elmosódott csík legyen. Nesztelenül szaladtak az erdőbe, talán Japserrel? Ebben nem voltam biztos.

Sóhajtva húztam le az ablakomat, de nem zártam be. Tudtam, hogy még három napig senki sem fogja használni, de azt akartam, hogy ha hamarabb visszaér, be tudjon jönni. Reménykedtem benne, hogy nem kell három napot várnom rá. Ellépve az ablaktól felvettem a neszeszeremet és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Az incidensből tanulva gyorsan meg akartam mosni a hajamat, nehogy később elfelejtsem.

A fürdőben megnyitottam a zuhanyt, kiszedtem a pipere cuccok közül a fogkefét és a fogkrémet. Alapos sikálás után elég melegnek ítéltem a vizet, és beléptem a zuhanykabinba. A bőrömre áramló forró vízcseppek nyugalommal töltöttek el, bár korántsem tudtam teljesen kikapcsolni. Csak engedtem, hogy átjárjon a melegség, és kellemesen ellazítsa izmaimat. Mikor kellőképpen szétáztattam az bőrömet, és az ujjaim olyan ráncosak lettek, akár egy káposztalevél, gyorsan megmostam a hajamat, majd magam köré tekertem egy törölközőt. Szomorúan konstatáltam, hogy elfogyott a kedvenc eperillatú samponom. Megtörölköztem, majd a hajamat is felborzoltam, hogy gyorsabban száradjon. Visszatérve a szobámba, magamra kaptam egy régi Mariners-es pólót, amit még Charlie-tól kaptam az egyik születésnapomra és egy kényelmes sortot. Turbánnal a fejemen tértem vissza a fürdőbe és egy kefével végigfésültem kócos tincseimet. Aztán elővettem a félelmetes fegyvert, a hajszárítót. Még kiskoromban rossz élményem volt ezzel az eszközzel kapcsolatban, mert anyu éppen beszélgetett valakivel telefonon, mikor a hajamat szárította, és véletlenül egy heves gesztikulálás keretében sikerült egy tincsemet beszippantania a hajszárítónak. Nem volt kellemes élmény, még mindig megmaradtak a félelmei ezzel a szörnyeteggel kapcsolatban. Körülbelül fél óra hajszárítás és heves szitokáradat után, hogy milyen szörnyű is hosszú hajjal élni, sikerült megszárítanom a hajamat.

Megmostam az arcomat még egyszer és a tarkómról is letöröltem a meleg miatt gyöngyöző izzadtságcseppeket, majd fitten és frissen léptem ki a fürdőből. Pont elcsíptem, ahogy fordult a kulcs a zárban, és Charlie kinyitotta az ajtót. Már ennyi idő eltelt volna?

– Szia, Apu! – kurjantottam el magamat, majd beléptem a szobámba, meg sem várva a viszonzást. Csöndben letettem a neszeszeremet a komódomra, majd az ágyhoz léptem, hogy egy kicsit ledőljek, mikor valami szöget ütött a fejemben. Apunak nem is ilyen hangja van!

Az ijedtségtől tágra nyílt szemekkel ugrottam ki az ágyból, majd kivágtam magam az ajtón, hogy közelebbről szemügyre vegyem a vendégünket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy betörő, és erre a gondolatra kis híján lezúgtam a lépcsőn, de sikerült megkapaszkodnom, mielőtt a földről kaparhattak volna össze. Ledermedtem a lépcső alján, mikor egy szőke fiút találtam a konyhában. Azt számolgattam, hogy vajon mennyire van messze apu baseball ütője, és mekkora zajjal járna, ha a parkettán rohannék végig érte. Elég naggyal, hogy ne tudjam meglepetésszerűen elkapni.

Nem volt szükség azonban ilyen akciókra, hiszen a lépcsőzésem zajára felém fordult a fiú. Méz szőke haja meg-megcsillant a lámpafényben. Szoborszépségű arca fehér volt, sápadt bőrű és kék szemű. Arra tippeltem, hogy valamelyik rokona német származású volt. Hibátlan bőre volt, egyetlen pattanás vagy folt sem volt rajta. Magas volt, és erős, a vizes pólója alatt látni lehetett tökéletes izmait. Lazán öltözködött, és nagyon kellemes vágású férfinak tűnt.

– Ne haragudj – kezdett bele a magyarázkodásba, mire felhagytam az elemezgetésével. – A nevem Derob Schnelly, te pedig Isabella vagy, igaz?

– Igen, de csak Bella – mondtam, és magamban elkönyveltem, hogy igazam volt. Német valamilyen szinten Derob.

– Szia, csak Bella! – mosolygott, miközben közelebb lépett és kezet nyújtott. Kétségekkel telve, de elfogadtam és készségesen kezet ráztam vele. Ekkor lépett be Charlie az ajtón, egy hatalmas dobozzal a kezében.

– Szia, Bells! Látom megismerkedtél Derobbal! – tette le a dobozt a konyhasarokba. – Arra gondoltam, hogy ma ne főzz, hanem inkább rendeltem pizzát. Megfelel?

– Persze – bólintottam, majd kérdőn biccentettem Derob felé.

– Oh, segít nekem a papírmunkában. Most végzett a főiskolán és rendőr tanonckodik most mellettem. Ha sikerül megszervezni, akkor a Forksi rendőrőrsöt segíti majd tudásával. Tehetséges a gyerek és tényleg érdekli – mondta szinte ódákat zengve. Belopta magát Charlie szívébe, mosolyogtam magamban.

– Rendben – bólintottam mosolyogva. – Kérsz valamit? – fordultam most Derob felé.

– Most nem köszi, edzem a pizzára – kacsintott rám.

– És te? – kérdeztem Charlie-t.

– Egy sör jól esne. Egy ideig elleszünk ezzel – méricskélte a hatalmas dobozt, amely mellett találtam még egy ugyanekkorát. Kivettem a sört a hűtőből, és szomorúan láttam, hogy üres a szekrény. El kell mennem holnap vásárolni, különben nem érjük meg a vasárnap reggelt. Ha Charlie-n múlna már rég éhen haltunk volna. Csodálkozom, hogy bírta egyedül több éven keresztül. Csoda, hogy ilyen főzőtudás mellett sikerült túlélnie még. Letettem a sört a konyhaasztalra, amely mellett már ott ültek a fiúk.

– Köszi – biccentett apu, miközben egy hatalmas papírstócot húzott elő a dobozból. Igaza volt, ezzel biztosan el lesznek egy darabig. Nem volt kedvem őket figyelni, és sokkal fontosabb dolgokkal is kellett foglalkoznom, így hát otthagytam őket. A szobámban előkotortam az iskolatáskámból a történelemkönyveimet és azokat kezdtem tanulmányozni. Fogalmam sincs, hány órán keresztül görnyedtem az füzetem felett, és az évszámoktól már zsongott a fejem, mikor hallottam, hogy apu a nevemet kiáltja. Otthagytam a cuccaimat az ágyon, és zúgó fejjel mentem le a lépcsőn. Charlie épp a csizmáját húzta fel, mikor leértem. A papírok még mindig hegyként emelkedtek az asztalon, de már egyikük sem ült ott. Derob nyugtalan fejjel támasztotta a falat, ami elválasztotta a konyhát az előszobától.

– Történt egy baleset, és úgy tűnik, csak engem tudnak felverni ilyenkor – mondta gondterhelten, miközben felöltözött. A mikróra pillantottam, ahol az óra már fél kilencet mutatott. Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő?

– Vigyázz magadra! – mondtam, mielőtt kilépett volna az ajtón.

– Mindig – felelte, majd csukódott az ajtó. Kattant a zár és ketten maradtunk Derobbal.

– Még mindig nem jött meg a pizza? – fordultam felé. A kérdésemmel kirángattam a gondolatai közül, pislogott párat, hogy képben legyen, majd az asztal felé nézett.

– Nemigazán – rázta meg a fejét, és ismét rám figyelt.

– Huh, szuper… - sóhajtottam, majd a papírokra böktem. – Ne segítsek? – kérdeztem, hiszen ezzel is csak telne az idő.

– Hm… Megköszönném, az biztos. Elég sok meló – nézett föl a plafonra és kíváncsian csillogó szemekkel tért vissza rám. – Miért?

Én csak vállat vontam, majd elmentem mellette és leültem Charlie helyére az asztalhoz. Ő is követett, de nem nyúlt a papírokhoz. Mosolyogva nézett engem, és fogalmam sem volt, mi járhat a fejében. Percekig maradt csöndben, így gondoltam én töröm meg ezt a némaságot.

– Mikor jöttél Forksba?

– Pár hete vagyok csak itt. Előtte a Seattle-i rendőrséget néztem meg, de az a hatalmas nyüzsgés és az emberek önzősége miatt nem akartam ott dolgozni. Aztán találtam rá Forksra és rögtön megtetszett ez a kis városka. Apád is nagyon kedves volt, bár akkor nem találtam már olyan kellemes embernek, mikor előállt ezzel a hatalmas papírköteggel – mosolyogva sandított a dobozokra és az asztalon heverő papírokra. – De itt sokkal kedvesebbek az emberek. Nincs az a hatalmas felhajtás, bár szeretem a pörgést is, viszont az kiszívja az emberekből az energiát, ez által az életet is. Mit ne mondjak, kezd a szívemhez nőni Forks.

– És honnan jöttél? Ne haragudj, nem tolakodásból, csak kíváncsiság… - szabadkoztam gyorsan, mikor úgy éreztem, kicsit gyorsan térek ilyen közeli témára.

– Semmi baj. – villantotta ki ismét fogsorát és kicsit idegesen szőke hajába túrt. – Elég bonyolult a dolog, mert anyám nem sokat törődött velem. Még kicsi voltam, mikor elváltak. Apám kamionsofőr és sokat utazik. Én vele tartottam egy darabig, nem is jártam óvodába. Aztán mikor előkerült az iskola kérdés, anyu hirtelen megjelent és égető szüksége lett rám, és arra, hogy „rendes” életem legyen. – A rendes szócskánál macskakörmöket írt a levegőbe. – Azt mondta, hogy szükségem van egy megállapodott életre, barátokra, és tudásra. Így beíratott az egyik alaszkai suliba, és ott végeztem el az általánost.

– De miért jelent meg olyan hirtelen anyukád? – kérdeztem mikor befejezte a mondatot.

– Egyrészt szerintem azért, mert akkoriban rúgta ki a barátja, és talán, hogy ne érezze egyedül magát. Vagy a támogatások miatt. Én inkább a másodikra tippelek, bár ezt nyíltan sose mondta ki senki nekem – szomorkásan sóhajtott, mire az én ajkaim is lefelé konyultak.

– És anyukád mit dolgozott? – kérdeztem mohón, hogy eltereljem a figyelmét valahogy.

– Hát, sok minden volt – mosolygott halványan. – Volt takarítónő, aztán fodrász, közben kozmetikus, aztán kukás, majd egy bevásárlóközpontban pénztáros. Egyik se hozott eleget a konyhára, hogy kényelmesen eltarthassa magát és engem, így volt amikor inkább haza se mentem. Nem szeretett, és ezt nagyon megsínylette a kapcsolatunk. Egy ideig elnéztem neki, aztán már én is utáltam őt. Nem csodálkoztam, hogy apám elhagyta, s azon sem, hogy nem hagyott maga után emlékeket. Talán túl hamar házasodtak össze, mielőtt megismerték volna egymást.

– Nálam is hasonló volt a helyzet, bár lényegesen jobban kijönnek egymással a szüleim. Anyum most Floridában él egy Phil nevű férfivel. Még pici voltam mikor elváltak, egy éves talán. Apunak nagyon fájt, de mára már sikerült valamilyen szinten feldolgoznia, bár ezt nem tudhatom biztosan. Néha még látom rajta, mikor rám néz, hogy engem lát anya egykori vonásaival. De mostanában jól kijönnek egymással. Apu nem haragszik anyára, és nem is hiányolja annyira, hiszen valamennyire kárpótolom. Anya pedig élvezi az életet nélkülem, bár gyakran kapok tőle e-mailt. Így azért tartjuk a kapcsolatot és fel szokott havonta, kéthavonta hívni – rántottam meg a vállamat, majd felpillantottam rá. Eddig az ujjamon lévő gyűrűvel szórakoztam, és nem néztem áhítatosan csillogó szemeibe. Elpirultam és felálltam, mert csöngettek. Valószínűleg a pizza az.

Jól sejtettem a pizzás fiú állt az ajtó előtt. Kinyitottam, majd a megfelelő összegért átadta a vacsoránkat.

– Ne haragudj a késésért, de baleset miatt lezárták a főutat, és meg kellett várni, míg eltakarítják a roncsokat – szabadkozott a fiú, miközben elvettem a pizzát.

– Semmi probléma – válaszoltam mosolyogva, hogy kissé megnyugodjon. – Köszönöm és vezessen óvatosan!

– Persze, jó étvágyat és jó éjszakát! – emelte meg egy kicsit a baseball sapkáját, majd eltűnt a sötétségben. Ijedten csuktam be az ajtót, mikor hirtelen dörrent egyet az ég. Egy vihar volt odakint, így szomorúan állapítottam meg, hogy a holnapi programot lehet, hogy elmossa az eső. Letettem a pizzát a konyhapultra és az asztalhoz fordultam, ahol már Derob szorgosan pakolászta a papírokat. Mikor odamentem segíteni, megfogta a kezemet.

– Ne, hagyd. Majd én – mondta, mire vállat vontam és visszamentem a vacsorához. Felszeleteltem a pizzát, majd elővettem két tányért. Hezitáltam egy percet és hátrapillantottam Derobra, hogy vajon szedjek-e elő evőeszközt, de végül úgy döntöttem, felesleges. Kikaptam a hűtőszekrényből a Ketchup-ot, és a tányérokra tettem. Az asztal már üres volt, mire megfordultam, hogy letegyem a tányérokat. Elképedt arcomon Derob csak kuncogott, mire oldalba löktem. Fájdalmas mártír arccal játszotta, a hattyú halálát, mire én kuncogtam. Letettem a pizzát is az asztalra, majd pukedliztem, mikor kihúzta nekem a széket. Meglepődve vettem észre, hogy rászoktam a pukedlizésre, talán a régi balett órák voltak rám ilyen hatással, de kifejezetten kecsesebbnek éreztem magamat. Na, jó, mikor ma majdnem ismét a földön landoltam, azért eléggé visszavette az egómat, és újra lehúztam magam az ügyetlenek közé. Ezek szerint csak néhány mozdulat megy elegánsan, és a járás nem ide tartozik.

Mosolyogva ültem neki a kései vacsorának, habár nem voltam olyan éhes. Nevetgélve ettük meg a pizza háromnegyedét, a többit meghagytuk Charlie-nak. Belém akkor se fért volna több, ha az életem függött volna attól, hogy megegyek még egy szelet pizzát. Szerintem Derob sem volt már éhes, szórakozottan rajzolt a ketchupos ujjával a tányér közepére. Kuncogva figyeltem, ahogy szerény rajztudását villogtatja, és új művészeti ágat teremt. Ahhoz képest, hogy egy nagyon unalmas, és fájdalmas estére számítottam, Derob érkezése kifejezetten feldobta a nap hátralévő részét. Meglepően jól éreztem magam mellette, s bár az egyik felem még mindig Edward után sóvárgott, sikerült egy időre elfeledtetnie velem a hiányát.

Ps.: Megjegyzéseket, légyszíves!