15. fejezet

Sziasztok!

Készen van az következő fejezet, és a meglepetés is. Emiatt kellett most kicsit többet várnotok, no meg persze a vizsgáim miatt is. A fejezethez jó szórakozást, és kérek szépen minél több kritikát! :)

Átléptük a bronzkaput, tehát többen lettek regisztrálva a blogon, mint 50-en. Ez hatalmas dolog és remélni se mertem, hogy ilyen sokakat érdekel a történetem. Eszméletlenül jó érzés, és persze hatalmas felelősség. Most már sokkal jobban kell ügyelnem a színvonalra (nem mintha nem tettem volna eddig is, de most még többet kell nyújtanom), és a fejezetek hosszára. Eddig úgy voltam vele, hogy elég a két oldalnyi fejezet is, de most már nem elégszem meg ezzel. Tartalmasabbak, dúsabbak lesznek a fejik, remélem ti is észreveszitek majd a változást. Minél többen vagytok, annál több a motiváció, annál szívesebben vetem bele magamat az írásba.
Természetesen a következő állomás a 100 fős regisztráció, de erről még álmodni se merek. A meglepetés pedig nem kevesebb, mint egy új történet, melyet a ti kedvetekért kezdtem el írni. A banner még nincs kész, de a blog már megvan, szóval nézzétek meg a meglepetést!

http://nm-wedo.blogspot.com/

15. A múlt árnyai

/Bella szemszöge/

- Nem mentegetőzni akarok. Nincs miért – kezdte Edward a magyarázatot, amit már nagyon régóta vártam. Az ösvény mellett, a ház szélénél álltunk. Hallottam, ahogy Jacob egyenletesen veszi a levegőt és azt is, mikor a szél lelökött egy tobozt a fáról a közelben. Tiszta voltam, és józan, pedig azt gondolná az ember, hogy össze akarok esni ilyen késő éjjel. Sötét volt, a házból csak a kislámpám tompa fénye világított, ami itt a ház oldalában vajmi keveset ért. Jacob ott állt mellettem, őt hallottam, őt éreztem, hogy itt állt. Edwardot viszont nem láttam. Vak szemekkel kutattam a hang forrása után, míg az ösvényen haladt előre. Nem sietett, emberi tempóban lépkedett, miközben beszélt. A hangja megváltásnak számított, mikor nem tudtam megmondani hol van. Kutattam utána a szememmel, de még mindig nem szokott hozzá az éjféli sötétséghez. Bezzeg Jacob, ő nagyon is jól látta. A szeme úgy világított, akár egy macskának. Irigyeltem is érte.

Hirtelen Edward hangja elhalt, így rám elemi erővel tört a kétségbeesés. Hunyorogtam, és próbáltam kivenni az alakját. Ahogy egyre közelebb ért, az én szemem is látta tökéletes, izmos felsőtestét, fehér bőrét, ami teljesen elütött a fekete éjszakától. A szemét is ki tudtam venni, borostyán árnyalatban pompázott. Mikor az első, számomra látható lépést megtette, még mattosan ragyogott, de ahogy egyre közelebb ért szinte szikrázóan csillogóvá vált. Csak remélni mertem, hogy ez miattam volt, és hízelgőnek találtam a dolgot. Talán észre sem vettem és máris befolyásoltam őt. Talán ő is befolyásolt engem. Talán nekem is egyre szebben csillog a szemem, miközben egyre közelebb kerül hozzám. Szinte látom a megváltást széles vállában, karjai közt, ahova most szívesen bújnék. Sokkal nyugodtabb lennék, ha ölelő karjai között biztonságban lehetnék. Ha a közelemben van, könnyebb elviselni a megpróbáltatásokat, könnyebb túlélni a napokat. Szükségem van rá, nélküle nem tudok élni. Mint drogosnak a heroinra, mint éhezőnek egy falat kenyérre, úgy van szükségem nekem is Edwardra.

– Igen, nemsokára esni fog – mondta Jacobnak. Majd bólintott egy ki nem mondott gondolatra és megfogta a kezemet. A hűs érintés váratlanul ért, mégsem húzódtam el tőle. Sokáig kellett nélkülöznöm selymes bőrét, bátorító mosolyát, mellyel a házba invitált. Szükségem volt rá, bármi áron.

Bementünk a szobámba, mi ketten Edwarddal az ajtón keresztül andalogva, míg Jake könnyebbnek találta az ablakom használatát. Nem zavart különösebben, de a félelem egy halvány fuvallata haladt át rajtam, mikor belegondoltam milyen magasan is van az az ablak.

Az ágyra heveredtem, magammal húzva Edwardot. Egyik kezét végig fogtam, míg ő a másikkal, a hajammal játszott. Elmélyülten néztem a kezén lévő mélyedéseket, gödröcskéket.

– Köhöm… Mondani akartál valamit – emlékeztetett Jake, ezzel kirángatva a gondolataim közül. Felpillantottam Edward fehér arcára, ami talán még halványabb volt a kislámpám gyér fényében.

– Igen – kezdett bele szerelmem elmélázva, miközben egy hajtincsemet nézegette. – Úgy gondolom, hogy magyarázattal tartozom, de azt tisztázzuk, hogy nincs okom mentegetőzésre. Talán Bella járt a legrosszabbul, hiszen neki kellett elszenvednie a legtöbb megtévesztést. – Most rám nézett, nekem mondta a szavakat. – Nem kell elmennünk. Furcsán hangzik, de nem én voltam az, aki arra kért, hogy menjünk el Forksból. – A szemét figyeltem, égett benne a vágyakozás, hogy higgyek neki. A félelem, mint apró porszem, szállt a szemébe, ezzel elvörösítve a hártyát. Mint egy szemcse, mely ugyan méretéből adódóan elenyészően kicsi, mégis kínzó vörösséget, fájó viszketést okozhat.

Próbáltam felfogni, hogy mit is mond. Fél órával ezelőtt nem ő volt az, aki arra kért, hogy menjünk el. Fél órával ezelőtt nem ő járt a szobámban, nem az ő édes illatát éreztem, nem az ő dallamos, lágy beszédét hallgattam. Ha nem ő volt az, aki miatt átkeltem volna akár a fél világon, akkor ki? Ki az, aki úgy néz ki, mint egy félisten, kinek a leggyönyörűbb lelke van a földön, de ezt a gyémánt csillogást elvakítja a grafit sötétsége? Kinek, ha nem Edwardnak? Lenne egy eddig eltitkolt ikertestvére, aki feljött a múltból és most rossz rémálomként kísért? Lenne, egy hasonmása, aki azért zaklatja, mert ő megkapott mindent, és a hasonmás megbízója egy álnok zsarnok, aki irigyli az személyes Herkulesemtől azt a csöppnyi boldogságot, ami végre ránk találhat?

A probléma az, hogy nem értem. Tudtommal nincsen senkiből se kettő, és ha mégis, akkor a személyiségük és ízlésük, beszédmódjuk különbözik. Ez az Edward pontos volt, kifinomult és udvarias. Felajánlotta nekem a maradás lehetőségét, de ártatlan és megbocsájtó, hatalmas csillogó szemei hozzáláncoltak. Akár a déli sarkra is vele tartanék, vagy India hatalmas őserdőibe, csakhogy vele lehessek. Egy kósza gondolatként ugyan megfordult a fejemben, hogy csak remélni tudom a gyémánt valódiságát, és nem csak az üveg megtévesztő csillámlása vakít el.

De, ha az az illető, aki Edwardként összepakolta a ruháimat és belegyömöszölte pár bőröndbe, az nem Edward volt, akkor mi bizonyítja, hogy a mellettem heverésző igazi?

– Ne nézz így rám, kérlek – megszakította a szemkontaktust és az ablakra nézett. Az üvegen túl a szakadó esőre, melynek hangját csak tompa puffanásnak hallottam. Az állam sokkal nagyobbat koppant a padlón, mikor Edward elkezdte magyarázni a történteket. Nem tudtam mit tud kihozni ebből, de mindenesetre érdekelt a válasza. Kíváncsisággal telve és az arcomon furcsa fintorral vártam a további magyarázatra. – Az… az nem én voltam. Tudom, hogy külsőre teljesen olyan volt az a férfi, mint én. Tudom, hogy nehéz ezt felfogni, és tele vagy kérdésekkel, de remélem, most kivételesen hiszel nekem…

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy még mindig az esőtől áztatott ablakot nézte, talán a cseppeket számlálva. Nem nézett rám, és ez zavart. Zavart, hogy kizár, mintha nem is nekem mondaná. Azt akartam, hogy bízzon bennem és meg merjen osztani velem bármit. Jót, rosszat egyaránt. Azt reméltem, hogy miután visszajött kicsit jobban figyel rám. Tudom, önző dolog így kisajátítani, de szükségem van rá. Nem tudok nélküle élni, minden pillanatban érte élek. Nem teheti meg, hogy eltűnik, nem bírnám ki a magányt. Az egyedüllét szürke fellegeiből szörnyű kínvillámok csapnának belém, s vékony bőröm nem bírja a nagy csapást. Mint papírdarab a tűzben, úgy tűnnék el én is a föld színéről, és nem emlékezne rám senki. A magány egyenlő a halállal, s ha senki sem emlékszik rám, olyan, mintha nem is éltem volna. Míg Edward örökre él az emlékeimben, addig kell léteznie egy ilyen angyalnak, mint ő. Az én gyönge emberi létem gyorsan a feledés homályába merül, és soha nem fogják megtudni azt sem, hogy éltem. Nem hagytam magam után semmi maradandót, így hamar a magány fekete villámainak martaléka leszek. A szívem kegyetlen vihara csak a végső megnyugvással fog enyhülni, s míg a másik felem távol van, én csöndesen a másvilágra térek. Ha egyel talán létezik másvilág, élet túl a halálon. Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemelnék egy második esélyt. Kaptam egy lapot, amivel úgy játszok, ahogyan akarok. Kaptam egy lehetőséget, amit meg is kellett ragadnom. Most is fogom ennek a lehetőségnek a kezét, nem eresztem az életem árán sem. Örökké vele akarok maradni és a lehetőségből mára talán már jövő lett.

– Az, aki fent volt egy régi ismerős. Mondhatjuk, hogy barát, hiszen egy ideig egy helyen tanultunk. Sokat találkoztam vele, és jól elbeszélgettünk, figyeltünk egymás biztonságára. Ő is vámpír, de nem nomádként élt. Még mindig itt lebeg előttem a valódi szemének rubin árnyalata, teli okossággal és megértéssel. – elmélázott egy kicsit, futó mosoly bujkált a szája szegletében. Fintorogva néztem rá, hiszen hogy lehet, hogy nem bukott le, ha karmazsinvörös volt a szeme?

Rám pillantott, érezhette a tekintetem égetését, ahogy a magyarázatot követeltem. Rózsaszín ajkai elnyíltak, halvány mosoly uralta arcát. Kivette a kezemből kezét, mire ijedten kaptam utána. Mielőtt elérhettem volna, az arcomra tapasztotta kezét. Hüvelykujjával finoman simogatta az arcomat és érintése nyomán felperzselődött a bőröm. A szívem gyorsan zakatolt, szaggatottan vettem a levegőt. Ha oly sok minden változott is az elmúlt időben, ez nem. Hevesen verő szívvel, de határtalanul boldogan bújtam a tenyerébe, nyugodtan konstatálva, hogy tényleg itt van, tényleg velem van.

– Most olyan nyitott az arcod. Le tudtam olvasni róla szinte minden gondolatot – mondta és éreztem a hangján, hogy mosolyog. Lehunyt szemmel vártam a folytatást, nem akaródzott elengedni. – Kíváncsi vagy. – Az arcomon éreztem hűvös leheletét, a hangja halkabb lett és közelebb hajolt hozzám. Tudtam, hogy talán egy-két ujjnyi távolság van köztünk, éreztem a testéből áradó kellemes hűvösséget, mégsem nyitottam ki a szemem.

– Igen – leheltem, bár nem is tett fel egyetlen kérdést sem. A szívem hevesen vert, mint egy megállíthatatlan óra, ketyegett a mellkasomban. Éreztem Edward egyre gyorsuló lélegzetét arcomon, lágyan simogatta bőrömet. Hűvös ajkait egy pillanatra az enyémhez érintette, így a forró lélegzetem egyre ütemtelenebbül szállt. Csodálatos érzés volt, ahogy finoman egymásba fonódott a két ellentét, a forró és a hideg, a puha és a kemény. Nem csókoltam meg és ő sem vágyott most többre, vagy csak nagyon jól leplezte. Pár centire az ágy fölött éreztem magam, lebegtem az édesen mámoros érzésben. Jól esett közelsége, lágy érintése. Mindennél többet jelentett nekem, hogy ott van, velem van. Csak lebegtem, mint egy kósza bárányfelhő, nem kerestem semmit, nem akartam semmit csak így lebegni, érezni ajkait az enyémeken.

Egy erőszakos köhintés azonban kirángatott a fellegek nyugalmából, keményen koppantam az ágyon. Eltávolodtam Edwardtól és az összetört álmoktól, mérgesen kerestem Jacobot. Már nem a hintaszékben ült, az ablak előtt állt és az erdőt nézte. Az eső még mindig kíméletlenül zuhogott, sűrű függönyt terítve a tájra.

– Kíváncsi vagyok – egy apró mosollyal Edward ajkához érintettem az enyémet, majd eltávolodtam tőle. Csúnyán néztem Jacob barna alakjára, majd minden figyelmemet szerelmemre irányítottam. Kezeimet a tenyerében tartotta, mintha üveggyöngy lett volna egy kagylóban. Törékeny pihének tűnt az ő erős kezei közt.

– Williamnek hívják a vámpírt – folytatta a történetet és én ittam minden szavát. Az ajkát néztem, ahogy tökéletes kiejtéssel mond minden egyes betűt, és az az igéző mozgás, ahogy formálta a szavakat teljesen lekötött. Magához láncolt, mintha mágnes lennék, vonzott. – Neki is van különleges képessége, ez teszi lehetővé a rejtőzködését. Alattomos egy képesség, és ráadásul felhasználja az embereket is hozzá… Mikor vizuálisan látja az embert, az agya feldolgozza minden egyes ráncát, arcának minden szegletét. Tulajdonképpen beszkenneli azt a személyt és ugyanazzá a férfivé át tud alakulni. A DNS-e, és a személyisége, a lelke és a szokásai nem változnak, de az alany testét teljesen átveszi. Az illatát, a szemszínét, a mozgásának dinamikáját, a hangját, mindent. Tudta kombinálni is a tulajdonságokat, hogy mégse tűnjön fel senkinek sem a hasonlóság. A szemszínét kékkel, zölddel, barnával, szürkével korrigálta, hogy eltűntesse a vörös ragyogását. Jóban voltam vele, mert értelmes volt és okos, de engem soha nem utánzott. Megígérte, hogy engem nem használ fel ilyen célra. Úgy látszik az idő múlásával az ígéretek a homályba vesznek… - egy pillanatra elhallgatott, majd újult erővel kezdett mesélni.

– Willnek nem is tudom milyen az igazi arca. Barna haja van szerintem, mert nagyon sokszor volt olyan a haja, talán ezzel közvetített valamit magából. Körülbelül olyan magas, mint én, talán egy picivel magasabb is. Jó hangulatú volt, mindig megtalálta az élet mosolygós oldalát, de soha nem felejtette el az élet torz oldalát. Mindig tudott meglepetést és fejtörést okozni egy-egy gondolatával, mondatával. De, ha megsértették, akkor aztán hatalmas égzengést tartott. Senki nem úszta meg szárazon, aki vele packázott. Néhány esetben segítettem a büntetésosztásban, néhány esetben azonban a föld alá süllyedtem volna, és mélységesen elítéltem őt. Will kapcsán ismerkedtem meg Candyvel, egy szőke vámpírlánnyal. Neki nem volt különleges képessége, de nagyon aranyos lány volt. Sokat beszélgettünk hármasban, volt mikor szinte minden éjszakát együtt töltöttünk. De aztán Candy többet szeretett volna köztünk, mint egyszerű baráti viszony. Én nem akartam belebonyolódni egy párkapcsolatba, Candy nem volt az esetem. Mindig is a barnákat szerettem – ezt most külön nekem mondta, egy angyali mosoly kíséretében, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Boldog izgatottság töltött el, de aztán rájöttem, hogy ez a Candy figura mégsem olyan jó helyen van.

– Költözködnünk kellett és Candy kérte, hogy vigyem magammal. Hivatkoztam mindenfélére, családra, tanulásra, táplálkozásra, mindenre, de hajthatatlan volt. Mindenáron velem akart jönni, de aztán az én türelmemet is kijátszotta, és nagyon csúnyán összevesztünk. Otthagytam, és éltem az életemet tovább. Később összefutottam párszor Willel, de nem említett a húgáról semmit és én sem kérdeztem. Aztán megszakadt köztünk a kapcsolat, már nem is beszéltem vele talán több, mint ötven éve. Most pár héttel ezelőtt idejött Forksba, megkeresett engem és velem együtt téged is megtalált. Candy küldte, aki volt olyan kegyes és adott nekem még egy esélyt nála, hátha össze akarnék jönni vele. A rózsákat Will küldte és elrejtőzött bennük. Mint kiderült más vámpírrá csak akkor tud változni, ha vért kap tőle. Ez elviekben teljességgel lehetetlen, mivel nekem nem folyik vér az ereimben. De szerintem mégis talált valamit, mert az egyik rózsával megsebesített, ezzel vért serkentett az ujjamból. Felhasználta a személyem és téged megpróbált elrabolni. Szerencsére Jake észrevette a különbséget, így sikerült kicsalni hozzám. Ugyan elmenekült, de megtudtam egyet, s mást a gondolataiból. Például Jacobot nem tudná lóvá tenni, és a többi farkast sem, mivel Will nem tud gondolatokat olvasni. Más az illata is, és másképp viselkedik. Hosszabb időre nem változhat vámpírrá, mert, akkor legyengül és a saját alakját visszanyeri. Ezzel az álcájának lőttek.

Megkövülten hallgattam a történteket, nem tudtam hová tenni az egészet. Némán figyeltem Jacobot, lassú mozdulatait, ahogy felém közelít. Edwardra nézett, aki kelletlenül bólintott, majd megfogta a kezemet. Váratlanul ért a mozdulat, de kellemes melegséggel töltött el. Jake-nek fenyőillata volt, mintha kint járnék a fák közt. Szerettem ezt az illatát, békés nyugalmat árasztott magából. Míg valamelyest felébredtem, a szereplők és a történések keringtek előttem. Próbáltam elképzelni a helyszíneket, a veszekedést és Edwardot. Candy mérges és csalódott arcát, ahogy bosszúért kiált. Will különleges képességét, mint egy röntgen átvilágítja a testet, beszkenneli és lemásolja.

Kritikát várok, pusszantás: Wedó

14. fejezet

14. Nem fog megismétlődni!

/Jacob/

„Tudhattam volna! Nem ismerem eléggé? Dehogyisnem! Megőrülök tőle! Miért nem képes nyugodtan ülni? Megígérte! Na, jó annyira nem is ígérte meg, de akkor is!”

Mikor kiugrottam az ablakon nem voltam teli haraggal. Nyugodt szívvel jöttem el Bellától, hogy megnézzem, hogy alakul a párbaj. A vámpírokat nem láttam, csak a pusztítást. A fák csonkák voltak, vagy teljesen eltűntek az ösvény mellett. Az erdőben kicsit beljebb remegtek a fák, mintha krémzselét ráznánk. Ijesztő volt a táj így, hogy két vámpír éppen tönkrevágta. Kicsit közelebb mentem, hátha kell segítség Edwardnak, de épphogy az erdő tövébe értem valami motoszkálni kezdett mögöttem.

Lerúgtam a cipőmet, levettem a pólómat, farmeromat és éreztem, hogy forróság tölt el. Nem tartott sokáig az átalakulás, kellett a segítség a vérszívónak. Éreztem, ahogy a testem megnyúlik, és a boxerom kezd nagyon szűk lenni. A finom anyag reccsenve adta meg magát növekedésemnek, a testem szőrős és hatalmas lett. A látásom feljavult, hallásom élesebb, szaglásom sokkal érzékenyebb lett. Az átváltozás befejeződött.

„Csá, Jake tesó! Hát te? Nem durmolnod kéne? Vagy az édes álmot elriasztotta egy nőstény?” – kérdezte rötyögve Paul, miközben rótta a kilométereket. Elképesztően gyors volt, a méterek centiknek hatottak és a környezet egy zöldes barna foltnak tűnt.

„Haha, Paul. Nem éppen bébiszitterváltás van a Swan háznál. Nem ugrasz be?” - kérdeztem cinikusan.

„Bocsi, nem nekem való a pelenkázás.” – felelte, miközben irányt váltott, és az északi hegyek felé indult.

„És egy kis bunyóhoz mit szólnál?” – kérdeztem. „Lehet, hogy szükségem lesz valakire…”

„Arról lehet szó, de csak, ha nem lesz pelenkaszag nálatok.” – nevetett.

Farkas alakban már láttam a vámpírok tánchoz hasonlítható párbajozását. Komoly volt a küzdelem, hol az egyik remekelt, hol a másik lapított ki egy két bokrot. Mégsem amiatt alakultam át, hogy egy vámpírharcot végignézzek. Alig mentem egy kicsit közelebb a fás terület széléhez, Bella ablaka megnyikordult. Nem tudtam ki és mit csinál, de rögtön ki akartam deríteni. Megpördültem a tengelyem körül és még éppen sikerült elkapnom, ahogy Bella kiugrik az ablakon.

– Bella! – üvöltöttem mérgesen, bár szerintem ő csak egy hangos üvöltést hallott belőle.

„Hogy miért nem bír a fenekén ülni csak öt percig?” – kérdeztem magamban és Bella elé álltam. „Menj vissza! Gyerünk Bella, indíts a szobádba!” – parancsoltam rá, ő pedig csak hangos csaholást hallhatott. Remélem, veszi a lapot és leesik neki, hogy el kéne tűnnie innen. Kitartóan szórtam rá a szidalmakat, és egyre hangosabban ugattam. Először bambán nézett rám, majd hátrálni kezdett.

/Edward/

Mikor nekivágtam a fának, hangos reccsenéssel adta meg magát a növény. Hirtelen megfagyott minden a házban, azt hiszem okoztam némi kellemetlenséget Jacobnak. Sebaj, majd megoldja! Csak van olyan nagyfiú, hogy el tudja intézni Charlie-t.

„Edward! Azonnal tűnj el az ablakból! Iszkiri az erdőbe, vagy bánom-is- én-hova, de Charlie riadóóóó!” – sikoltotta gondolatban. Gratulálok Jacob, tényleg nagyfiú vagy.

Kitértem egy jól irányzott balos elől, és egy erős rúgással bevágtam az erdőbe.

„Edward… Azt hittem többre vagy képes. Lenne egy ajánlatom a számodra. Nem tudom, mennyire emlékszel Candyre. Valószínűleg tökéletesen, hiszen vámpír vagy. Eléggé megbántottad a húgomat. De tegyünk fátylat a múltra, ami volt elmúlt. Kapsz még egy esélyt.”

Mi? Neeem! Éppen szólásra nyitottam a számat, hogy ellenkezzem, de folytatta.

„Nem kell most válaszolnod.”

„Na, van plusz húsz másodperced! Tűnj el a francba!” – szakította félbe Jake gondolatai. Jó, persze, köszönjük Jacob. Intettem le.

„Időd van, mint a tenger. Mondhatni egy örökkévalóság.” Mutatott körbe. Kezeit széttárta, hevesen gesztikulált egy csalóka mosoly kíséretében. Én gyanakvóan méregettem.

– Miért te? – kérdeztem.

„Parancsolsz?” – kérdezett vissza kifinomultan. Nem is sejtettem, hogy Williamnak ilyen oldala is van.

– Miért te jöttél el? – kérdeztem. – Nem lett volna könnyebb, ha Candy jön?

„Vagy úgy. Azért jöttem én, mert tartozom neked egy-két pofonnal. Egyébként meg, miből gondolod, hogy Candy nincs itt?” – kaján vigyorra húzódott a szája, nekem pedig hatalmasat koppant az állam. Beleszimatoltam a levegőbe és nem éreztem más vámpír illatát. Will kijelentése nagyon meglepett, nem számítottam rá, hogy Candy is itt lesz. Már csak ő hiányzott… Hogy fogom lerázni?

– Nincs is itt – jelentettem ki.

„Edward, Edward, Edward” – sóhajtott. „Te is jól tudod, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem lát, mégis jelen vannak. Van, amit hiába keresel a szemeddel, soha nem leled meg.”

– Már megbocsáss, de egy vámpírt elég nehéz köddé változtatni – ellenkeztem. Csóválta a fejét, majd, mint egy folytatásképpen a hasamba akart rúgni. Láttam a mozdulatot a fejében, így sikeresen kitértem előle. Nem hiányzott egy autógramm a hasamra, főleg nem tőle. Lendítettem az öklömet, ívesen suhant a levegőben, mígnem a Will mögötti fába csattant. Ügyesen kitért az útjából, így a fa látta kárát a csapásnak. Most rajta volt a sor, az ökle felém tartott. A tenyerem kemény szikladarabként tettem az útjába. Rákulcsoltam ujjaimat, majd a háta mögé csavartam a kezét.

– Nincs itt – suttogtam keményen a fülébe, majd egy jól irányzott rúgással a szemközti fának löktem. Az utolsó másodpercben tért ki előle, különben a tölgy biztosan kidőlt volna.

„Akkor miért bizonygatod?” – kérdezte kajánul.

Egy hatalmas üvöltés szakított félbe minket. Jacob volt az, száz százalékig biztos voltam benne. De csak, akkor tudtam meg, miért vonyított, mikor beleolvastam gondolataiba.

„Menj vissza! Gyerünk Bella, indíts a szobádba!” – utasította Bellát. Jaj, ne! Ezek szerint Bella kint van az udvaron. Védtelenül. Ez így nagyon nem lesz jó, főleg, ha nem tudom leállítani Williamet. Ő is az üvöltés felé fordult és szemében félelem gyűlt. Hallottam a gondolataiból, hogy még nem látott élőben vérfarkast, bár hallott róla mondákat, legendákat. Megrémisztette Jacob erős felépítése, dús bundája, hatalmas mérete. Nem látott be a szőrzet alá, de elképzelte azt a rengeteg izmot, és rostot, ami ezt az óriási állatot hajtotta. A csaholásával kivillantotta az összes fogát, ezzel is hátrálásra késztetve Willt. A hófehér, tiszta, borotva éles fogak, melyek másodpercenként csattantak össze félelmetes látványt nyújtott a szemében. Ő még soha nem látott ilyet, sőt még hasonlót se, s ez megrémítette. Alig vette észre a csaholás okát, ami számomra sokkal fontosabb volt. Csak halványan érzékelte a gyönge női testet, ami a farkas mögött volt.

Én végig próbáltam Bellát figyelni, felismerni az arcára kiülő érzéseket. Összerezzent mikor Jacob hangos ugatásba kezdett, és az erdőt kezdte kémlelni. Keresett valamit, de hasztalan siklott végig a tekintete a barna fatörzseken. Reménykedtem benne, hogy engem keresett, bár biztos voltam benne, hogy nem láthat. Ahhoz túlságosan bent vagyok, hogy a gyönge emberi szemével idáig ellásson, és még meg is ismerjen. Talán mégis lát valamit. Talán egy halvány hófehér körvonalat, egy testet, ami felé fordul. Egy lelket, ami őt keresi. Vagy ha nem is lát a szemével, talán a szívével igen. Exupéry tökéletesen leírta ezt az érzést. „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Talán igaza van. Talán Bella is érzi, hogy itt vagyok, talán csukott szemmel is megtalálna. Talán tudja, hogy őt figyelem, talán most is felperzselődik a bőre, ha eszébe jut, hogy nézem. Talán finom pír is megjelenik arcán, ha arra gondol, amire én. Talán tudja, mi a teendő. Talán.

William észrevette, hogy már nem figyelem, így gyorsan taktikát váltott.

„Még találkozunk.” – vetette oda nekem a válla felett, miközben az erdő belseje felé kezdett száguldani. A bokrokon megrezegtek a levelek, érezni lehetett az illatát, amit otthagyott a természeten. Ha akartam volna, akár utol is érhettem volna. De nem mentem utána. Eszembe jutott, hogy valami hasonlót tettem én is. Nem akarok kétszer ugyanarra az útra lépni. Nem ismétlődhet meg ugyanaz az út, nem engedem! Akkor ősz volt. Hazug léptekkel indultam egy másik világ felé, ahol nincs boldogság. Olyan útra tértem, melynek nem volt vége és nem volt célja sem. Hasztalan bolyongásra ítéltem magamat, pedig egyikünk sem érdemelte meg. Akkor hazudtam Bellának. Elültettem benne a kétség magját, teljesen megaláztam. Minden szavamat érvénytelenné tettem, minden őszinte érintésemet megcáfoltam. Most már kitörölném azt a szörnyű napot, de nem tehetem. Most küzdenem kell és küzdeni is fogok. Vissza kell szereznem Bella bizalmát. Tudom, hogy szeret, de nem tudja úgy rám bízni az életét is akár, ahogyan egykor tette. Valami fontosat elrontottam és ezért magas árat kell fizetnem. Vannak dolgok, amiket nem lehet pénzért megvenni. Ezek közé tartozik a szeretet és a bizalom. Ez a két dolog kéz a kézben jár, de csak akkor kaphatod meg mindkettőt, ha kiérdemled azokat. Szerelemben mindkét fél őszinte és gyönge. Az őszinteség, megnyílni egy másik embernek, a legféltettebb, vagy legkellemetlenebb pillanatokat is elmondani. Az őszinteség jó dolog, de nem örök. Az összes élőlény hazudik. Egyik se képes teljesen őszinte lenni, köztük az emberek és a vámpírok se. Az állatok világában is a túlélést jelentheti, ha hazudnak. Az oposszum halottnak tetteti magát, hogy ne kapja el egy sas. Hazudik. Hazudik, de túléli. Ha őszinte lenne, békésen járkálna a napsütésben a nyílt terepen, hamar egy madár gyomrában kötne ki. A túlélés megköveteli a hazugságot, de nem mindegy, hogy kinek és mikor hazudunk. Én hazudtam Bellának, ráadásul teljesen fölöslegesen. Azt hittem jót teszek azzal, hogy eltávolítom a közelemből. Úgy gondoltam minden egyes együtt töltött másodperc egyre közelebb viszi a halálhoz. A veszélyek sose múltak el, s körülöttünk mindig konfliktus volt. Túl soknak éreztem, hogy egy ember nyakába hulljon ez a felelősség. Döntöttem helyette. Elmentem. Ez akkor volt, s most ugyanazon az ösvényen állok, mint akkor. Mehetek az erdő belseje felé, üldözhetem azt a vámpírt. Akkor megint hazudnék, s most nincs kifogásom. Nem a túlélésért futnék, hanem a bosszúért. Ölésért mennék, az pedig rossz ötlet. Nem hagyhatom egyedül Bellát, főként most, hogy vámpírok járkálnak Forksban.

„Tartozol némi magyarázattal. Előjönnél?” – kérdezte Jacob gondolatban és Bella mellé állt.

Beláttam, hogy igaza van. Elindultam kifelé az erdőből. Az ösvényen gyorsan kiértem a fák közül. Meg kell beszélnem velük, itt az ideje őszintének lenni.

13. fejezet

Sziasztok!
Woálá, itt van a 13. fejezet! :) Remélem tetszeni fog, és ajánlom ezt a fejezetet Drusillának, aki segített ihletet merítenem a történetéből. Uhh, ez így elég furán hangzik, mintha kopíroztam volna... :S Pedig ez nem így van, csak miután elolvastam az új fejezetet végiggondoltam a családi kötelékeket, a csavarokat, váratlan történéseket, eszembe jutott egy frappáns folytatás :)
Tehát, tervek vannak, papírra még nem vetettem a dolgokat, de csak idő kérdése.
Addig is Bon Appetit, jó olvasást! :)

13. Rémes színházi előadás

/Jacob/

Furcsa érzésem volt, mintha valami új közelegne. Korántsem éreztem rosszul magamat, de kissé kábult voltam. Na, de Jake! Egy pofontól elájulsz? Azt hittem ennél azért jobb vagy! Naná, hogy jobb vagyok! Gyere csak ide, te koszos vámpír! Játsszunk egy kicsit!

A hátulról elkaptam a vérszopó ingjének gallérját, és magam felé fordítottam. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, különben én kapok egy óriási maflást. Szinte még ide se ért a feje, mikor lendítettem az öklömet. Nagyot koppant az arccsontján, mikor bemostam neki egyet. Nem fájt annyira, belülről bíztattam magamat, hogy ez egy hangyának se árt meg. Kihasználtam meglepettségét és hasba rúgtam. Ívesen repült, mondhatni szárnyalt a levegőben, míg végül egy fa le nem csapta a madárkát. Légycsapóra már nem lesz szükség…

- Innen az enyém, Jake – szólt Edward. Én megrándítottam a vállamat és nekidőltem a ház oldalának. Figyeltem a bunyójuk minden pillanatát. Edward nem kis pályás, úgy kergette azt a korcsot, mint egy vérmes oroszlán. Alig lehetett kivenni őket, melyik, melyik. Na, most akkor ki az oroszlán? Edward, vagy a másik Edward? Uhh, ez nekem kezd magas lenni. Kergették egymást a fa körül, néha az egyik Edward nekivágódott az egyik fának… Unalmas, mindennapos program. Az a baj ezzel, hogy egy idő után szédülni kezd az ember, ha őket nézi. Csak pörögnek, ugrálnak, mindezt villámsebességgel.

Éppen kezdtem volna a hányinger határára kerülni, mikor hallottam, hogy Charlie felkel a kanapéról. Kikapcsolta a TV-t, ezek szerint vége a meccsnek. Ajjaj, most mi legyen? Gondolkozz, Jake! Ha engem fent talál Bellánál, az nem olyan szörnyű, hiszen tud róla, hogy ott vagyok. Viszont Bella kérdezősködni fog a barátja hogylétéről, amit szeretnék elkerülni. Az viszont a legrosszabb eset, ha Charlie idekint két teljesen egyforma hadakozó vérszívót talál. Tudom, hogy sok mindent elbír az öreg, de azért van egy egészséges határa a dolgoknak. Na, jó, inkább nézek szembe Bella fura kérdéseivel, mint az őrjöngő paradicsom színű Charlie-val.

Egy röpke pillanatig megfordult a fejembe, hogy szólok Edwardnak, de két ellenérv is szólt. Az első, hogy megtudja a másik vérszívó, hogy Charlie nem tudja, hogy itt van, tehát van egy gyönge pontunk, amit esetleg kihasználna. A másik pedig, hogy nem vagyok óvodás, nem tartozom Cullennek semmivel, főként nem kérek tőle engedélyt.

Felugrottam Bella ablakának párkányára, kis híján le is döntöttem a lábáról, hiszen ő is éppen az ablakhoz tartott. Gyorsan körbenéztem, milyen lehetőségeink vannak. Gardrób, íróasztal, hintaszék, ágy. Az ágynál megakadt a szemem és el is mosolyogtam, mire Edward felmorgott.

„Nyugi öcsi, nem bántom” – közöltem vele gondolatban, miközben Charlie lépteit figyeltem. Leteszi a cuccost a konyhában, aztán fel fog jönni. Kevés idő, kevés lehetőség, frappáns megoldás.

– Bella, feküdj le! – szóltam rá, nem túl hangosan, de annál határozottabban. Fintorogva nézett rám, nem értette mit akarok. – Kérlek Bella! Most! – Én addig bevágtam a szekrénybe minden bőröndöt, szatyrot, táskát, amit az Ál-Edward összepakolt. Mikor ezzel végeztem ledobtam magam a hintaszékbe és onnan füleltem.

– De Jake… - kezdett volna ellenkezni, viszont én gyorsan leintettem. Charlie lépteit már a lépcsőről hallottam, a fa finoman nyikorgott alatta.

– Siess! – suttogtam. Bella bebújt a takaró alá, megpróbált egyenletesen szuszogni. Elég gyatrára sikerült a színházi előadás, de per pillanat nem tudtunk összehozni egy Hamlet-et. Én lazán ringatóztam a székben, figyeltem a dobbanásokat és a kint folyó párbaj apró zajait.

Charlie hamar felért, talán tetten akart minket érni, de meglepett képet vágott, mikor Bellát az ágyban szuszogva, engem pedig a hintaszékben dülöngélve talált. Mikor betoppant mutató ujjamat a szám elé kaptam, próbáltam őt is csendre inteni. Magamban szorítottam, hogy mindent rendben találjon, és minél hamarabb eltűnjön innen.

– Jake, te nem mész aludni? – kérdezte. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is értette. Menjek haza, vagy felajánlotta a kanapét?

– De, mindjárt. Meg akartam várni, míg elalszik. Egy kicsit talán én is elszenderedtem, fáradtan nem könnyű kocsit vezetni. – Elővettem a legártatlanabb képemet és finoman ásítottam. Nem úgy, ahogy egyébként tenném, hogy le lehetne látni a vesémig. Olyan kis csajos voltam.

– Hm… Ez igaz, nem biztos, hogy jó ötlet, ha ilyen későn akarsz vezetni. Veszélyesek ilyenkor az utak és mire leérsz La Pushba… Ha akarod, szólok Billynek, hogy ne várjon haza ma este, mert nálunk alszol – ajánlotta fel.

– Igazán köszönöm Charlie, nem akarok zavarni. Viszont a telefon felejtős, apám ilyenkor már régen alszik, nem fog aggódni miattam.

– Egyáltalán nem zavarsz, sőt! – mosolygott álmosan. – Igazad van, nem akarom felkelteni ilyen csekélység miatt. Rendben, akkor érezd otthon magad! – ásított és elindult az ajtó felé.

Adtam magamnak egy pacsit, miközben nyitotta az ajtót. Akármilyen rossz is lett ez a Hamlet, Charlie van már olyan öreg, hogy nyugodt szívvel bevegye a sztorit. Vagy ő kezd öregedni, vagy én vagyok nagyon jó színész. Bár nem tudnám elképzelni magamat egy buggyos bohócruhában Arthur király udvarában, miközben a színpad mögött ezer ember néz rám.

„Ez valahogy sok rivalda fény, vigyáznom kell a bőrömre, még megárt a sok reflektor.”- rötyögtem magamban.

Azonban egy pillanat alatt elhalt a jókedvem, mikor egy fa hatalmas reccsenéssel adta meg magát. Valószínűleg az egyik vérszívó hátával találkozott, de biztos nem volt kellemes találkozás… a fa részéről. A nagyobbik baj viszont nem az erdőirtás volt, hanem, hogy Bella is megmerevedett fektében, alig mert levegőt venni. Charlie is megtorpant, fordult is vissza.

– Te is hallottad ezt? – kérdezte és megindult az ablak felé. Ajj, most mit csináljak? Gyerünk bohóc, most vedd elő a gúnyádat!

„Edward! Azonnal tűnj el az ablakból! Iszkiri az erdőbe, vagy bánom-is- én-hova, de Charlie riadóóóó!” – szirénáztam gondolatban, és az is megfordult a fejemben, hogy kigáncsolom Charlie-t mikor eljön előttem. Megteszem? Nem teszem? Megteszem? Nem teszem?

Á, nem bízhatok egy vérszívóban! Döntöttem el, és mikor az öreg elém ért, kicsúsztattam a lábamat az övé elé. Szerencsétlen Charlie szépen orra is esett, ahogy kell. Még a padló is beleremegett és felmerült bennem a kérdés, vajon hány kiló lehet?

„Na, van plusz húsz másodperced! Tűnj el a francba!” – szóltam Cullennek, majd gyorsan felugrottam a hintaszékből.

– Jaj, Charlie! Nem esett bajod? – kérdeztem tőle, nem túl hangosan, nehogy ’felébresszem’ Bellát.

– Ne aggódj kölyök, kutya bajom. Segíts felkelni – nyújtotta jobbját. Én jó kisfiú módjára felhúztam és magamhoz szorítottam.

– Rendben vagy? – kérdeztem, ő pedig letörölgette térdéről a port.

– Persze, de te nem hallottad? – terelte el magáról a témát.

– Mit kellett volna hallanom? – kérdeztem ártatlan, kicsit még bűnbánó hangon.

– Hát, azt a nagy koppanást, vagy reccsenést! – felelte gyorsan. Bellára kapta a fejét, aki még mindig nevetségesen rosszul szimulálta az alvást.

– Sajnálom, én nem hallottam semmit. Biztos nem csak képzelődtél? Nekem igazán kiváló hallásom van. – Erősködtem.

– Tudom, kölyök. Lehet, hogy igazad van Jacob – felelte elgondolkozva. – Lehet, hogy én kezdek öregedni.

– Dehogy Charlie, nem öregszel! De a hallásomban biztos vagyok. – húztam ki magam. – Biztos csak fáradt vagy, ennyi az egész.

– Valószínűleg ez lehet az oka – ásított nagyot. Visszaültem a székbe, és már nyugodtabban figyeltem, ahogy gyanakvó fejjel kinéz az ablakon. Természetesen nem láthatott semmit, így kiment a szobából. Elszámoltam magamban tízig aztán kifújtam a levegőt. Eszembe jutott a rémes alakítás, és a majdnem lebukás, így kitört belőlem a röhögés.

– Mi ilyen vicces? – kérdezte Bella. – És mi volt az a csattanás? Mert apuval el tudod hitetni, hogy fáradt, de velem biztosan nem! – követelte a magyarázatot.

– Bocsi, nem tudtam bent tartani. Olyan rosszul alakítottál, hogy az valami hihetetlen – röhögtem tovább. – Ne haragudj, ezt is csak Charlie képes bevenni.

– Igen… a színészi képességeim nem a legjobbak – sóhajtott Bella.

– Az nem is kifejezés – rötyögtem.

– Na, jó, ha eleget nevettél, akár el is magyarázhatnád, hogy mi volt az a furcsa zaj. – felült az ágyban, és kérdőn nézett rám. Vállat vontam.

– Az egész sztorit majd a házi szúnyogodtól kérdezd. Én se értek mindent, de az a lényege, hogy egy másik vámpírral párbajozik. Lehet, hogy Cullen lekevert neki egy pofont és azt hallottad.

– Mi? – kerekedtek ki Bella szemei. – És ezt csak most mondod?

Azonnal felállt, és az ablakhoz rohant. – Bella! Állj, meg! Felébreszted Charlie-t! Nem tudsz semmit se tenni. Ha most odamész, azzal csak Cullen esélyeit csökkented. Ha még rád is kell figyelnie, akkor stikában nekilökik egy fának! A legjobb, amit tehetsz, az az, hogy egy kicsit békén hagyod. Ülj, nyugodtan a fenekeden – parancsoltam rá, és visszanyomtam az ágyba.

– Mi? Jake, ne várd azt tőlem, hogy itt fogok ülni, amíg kitudja, mi történik Edwarddal! Ez nekem nem megy! Tudnom kell, hogy jól van! – próbálta eltaszítani a kezemet, de erősen tartottam.

– Bella! Bella, figyelj rám! Ha akarod, akkor kimegyek, teszek egy kört és visszajövök. Megmondom, hogy mi történt. Azzal viszont senkinek sem segítesz, főként nem vér… Edwardnak, hogyha kimész és megpróbálsz közbeavatkozni. LE kell rendezniük, de te nem vagy jó helyen ott!

– De, nekem Edward mellett a helyem – makacskodott továbbra is.

– Bella az isten szerelmére, hogy mondjam el neked, hogy eljusson az agyadig? Nem vagy jó helyen ott! Senkinek se segítesz, ha kirohansz! Egyébként érdekelne, hogy mit csinálnál? Hozzájuk vágnál egy kavicsot? – kérdeztem cinikusan.

– Nem – morogta.

- Bella, ezek vámpírok! Értsd meg végre, hogy azzal tudsz segíteni, ha itt maradsz – jelentettem ki és végre talán az ő kemény fejéig is eljutott a dolog lényege. Abbahagyta az ellenkezést, karba tett kézzel ült az ágyon. – Akarod, hogy megnézzem, mi van velük? – kérdeztem kedvesebben.

– Igen… légy szíves – motyogta halkan. Én bólintottam, elengedtem a kezét és hátráltam. Figyeltem, tényleg megtartja-e a szavát, és nem csinál semmi őrültséget. Főként nem kezd magánakciókba. De nyugodtan ült, felsóhajtott, ahogy észrevette mit csinálok, és hátradőlt az ágyon.

Rendben, nem lesz itt gond. Megfordultam és kiugrottam az ablakon.