13. fejezet

Sziasztok!
Woálá, itt van a 13. fejezet! :) Remélem tetszeni fog, és ajánlom ezt a fejezetet Drusillának, aki segített ihletet merítenem a történetéből. Uhh, ez így elég furán hangzik, mintha kopíroztam volna... :S Pedig ez nem így van, csak miután elolvastam az új fejezetet végiggondoltam a családi kötelékeket, a csavarokat, váratlan történéseket, eszembe jutott egy frappáns folytatás :)
Tehát, tervek vannak, papírra még nem vetettem a dolgokat, de csak idő kérdése.
Addig is Bon Appetit, jó olvasást! :)

13. Rémes színházi előadás

/Jacob/

Furcsa érzésem volt, mintha valami új közelegne. Korántsem éreztem rosszul magamat, de kissé kábult voltam. Na, de Jake! Egy pofontól elájulsz? Azt hittem ennél azért jobb vagy! Naná, hogy jobb vagyok! Gyere csak ide, te koszos vámpír! Játsszunk egy kicsit!

A hátulról elkaptam a vérszopó ingjének gallérját, és magam felé fordítottam. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, különben én kapok egy óriási maflást. Szinte még ide se ért a feje, mikor lendítettem az öklömet. Nagyot koppant az arccsontján, mikor bemostam neki egyet. Nem fájt annyira, belülről bíztattam magamat, hogy ez egy hangyának se árt meg. Kihasználtam meglepettségét és hasba rúgtam. Ívesen repült, mondhatni szárnyalt a levegőben, míg végül egy fa le nem csapta a madárkát. Légycsapóra már nem lesz szükség…

- Innen az enyém, Jake – szólt Edward. Én megrándítottam a vállamat és nekidőltem a ház oldalának. Figyeltem a bunyójuk minden pillanatát. Edward nem kis pályás, úgy kergette azt a korcsot, mint egy vérmes oroszlán. Alig lehetett kivenni őket, melyik, melyik. Na, most akkor ki az oroszlán? Edward, vagy a másik Edward? Uhh, ez nekem kezd magas lenni. Kergették egymást a fa körül, néha az egyik Edward nekivágódott az egyik fának… Unalmas, mindennapos program. Az a baj ezzel, hogy egy idő után szédülni kezd az ember, ha őket nézi. Csak pörögnek, ugrálnak, mindezt villámsebességgel.

Éppen kezdtem volna a hányinger határára kerülni, mikor hallottam, hogy Charlie felkel a kanapéról. Kikapcsolta a TV-t, ezek szerint vége a meccsnek. Ajjaj, most mi legyen? Gondolkozz, Jake! Ha engem fent talál Bellánál, az nem olyan szörnyű, hiszen tud róla, hogy ott vagyok. Viszont Bella kérdezősködni fog a barátja hogylétéről, amit szeretnék elkerülni. Az viszont a legrosszabb eset, ha Charlie idekint két teljesen egyforma hadakozó vérszívót talál. Tudom, hogy sok mindent elbír az öreg, de azért van egy egészséges határa a dolgoknak. Na, jó, inkább nézek szembe Bella fura kérdéseivel, mint az őrjöngő paradicsom színű Charlie-val.

Egy röpke pillanatig megfordult a fejembe, hogy szólok Edwardnak, de két ellenérv is szólt. Az első, hogy megtudja a másik vérszívó, hogy Charlie nem tudja, hogy itt van, tehát van egy gyönge pontunk, amit esetleg kihasználna. A másik pedig, hogy nem vagyok óvodás, nem tartozom Cullennek semmivel, főként nem kérek tőle engedélyt.

Felugrottam Bella ablakának párkányára, kis híján le is döntöttem a lábáról, hiszen ő is éppen az ablakhoz tartott. Gyorsan körbenéztem, milyen lehetőségeink vannak. Gardrób, íróasztal, hintaszék, ágy. Az ágynál megakadt a szemem és el is mosolyogtam, mire Edward felmorgott.

„Nyugi öcsi, nem bántom” – közöltem vele gondolatban, miközben Charlie lépteit figyeltem. Leteszi a cuccost a konyhában, aztán fel fog jönni. Kevés idő, kevés lehetőség, frappáns megoldás.

– Bella, feküdj le! – szóltam rá, nem túl hangosan, de annál határozottabban. Fintorogva nézett rám, nem értette mit akarok. – Kérlek Bella! Most! – Én addig bevágtam a szekrénybe minden bőröndöt, szatyrot, táskát, amit az Ál-Edward összepakolt. Mikor ezzel végeztem ledobtam magam a hintaszékbe és onnan füleltem.

– De Jake… - kezdett volna ellenkezni, viszont én gyorsan leintettem. Charlie lépteit már a lépcsőről hallottam, a fa finoman nyikorgott alatta.

– Siess! – suttogtam. Bella bebújt a takaró alá, megpróbált egyenletesen szuszogni. Elég gyatrára sikerült a színházi előadás, de per pillanat nem tudtunk összehozni egy Hamlet-et. Én lazán ringatóztam a székben, figyeltem a dobbanásokat és a kint folyó párbaj apró zajait.

Charlie hamar felért, talán tetten akart minket érni, de meglepett képet vágott, mikor Bellát az ágyban szuszogva, engem pedig a hintaszékben dülöngélve talált. Mikor betoppant mutató ujjamat a szám elé kaptam, próbáltam őt is csendre inteni. Magamban szorítottam, hogy mindent rendben találjon, és minél hamarabb eltűnjön innen.

– Jake, te nem mész aludni? – kérdezte. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is értette. Menjek haza, vagy felajánlotta a kanapét?

– De, mindjárt. Meg akartam várni, míg elalszik. Egy kicsit talán én is elszenderedtem, fáradtan nem könnyű kocsit vezetni. – Elővettem a legártatlanabb képemet és finoman ásítottam. Nem úgy, ahogy egyébként tenném, hogy le lehetne látni a vesémig. Olyan kis csajos voltam.

– Hm… Ez igaz, nem biztos, hogy jó ötlet, ha ilyen későn akarsz vezetni. Veszélyesek ilyenkor az utak és mire leérsz La Pushba… Ha akarod, szólok Billynek, hogy ne várjon haza ma este, mert nálunk alszol – ajánlotta fel.

– Igazán köszönöm Charlie, nem akarok zavarni. Viszont a telefon felejtős, apám ilyenkor már régen alszik, nem fog aggódni miattam.

– Egyáltalán nem zavarsz, sőt! – mosolygott álmosan. – Igazad van, nem akarom felkelteni ilyen csekélység miatt. Rendben, akkor érezd otthon magad! – ásított és elindult az ajtó felé.

Adtam magamnak egy pacsit, miközben nyitotta az ajtót. Akármilyen rossz is lett ez a Hamlet, Charlie van már olyan öreg, hogy nyugodt szívvel bevegye a sztorit. Vagy ő kezd öregedni, vagy én vagyok nagyon jó színész. Bár nem tudnám elképzelni magamat egy buggyos bohócruhában Arthur király udvarában, miközben a színpad mögött ezer ember néz rám.

„Ez valahogy sok rivalda fény, vigyáznom kell a bőrömre, még megárt a sok reflektor.”- rötyögtem magamban.

Azonban egy pillanat alatt elhalt a jókedvem, mikor egy fa hatalmas reccsenéssel adta meg magát. Valószínűleg az egyik vérszívó hátával találkozott, de biztos nem volt kellemes találkozás… a fa részéről. A nagyobbik baj viszont nem az erdőirtás volt, hanem, hogy Bella is megmerevedett fektében, alig mert levegőt venni. Charlie is megtorpant, fordult is vissza.

– Te is hallottad ezt? – kérdezte és megindult az ablak felé. Ajj, most mit csináljak? Gyerünk bohóc, most vedd elő a gúnyádat!

„Edward! Azonnal tűnj el az ablakból! Iszkiri az erdőbe, vagy bánom-is- én-hova, de Charlie riadóóóó!” – szirénáztam gondolatban, és az is megfordult a fejemben, hogy kigáncsolom Charlie-t mikor eljön előttem. Megteszem? Nem teszem? Megteszem? Nem teszem?

Á, nem bízhatok egy vérszívóban! Döntöttem el, és mikor az öreg elém ért, kicsúsztattam a lábamat az övé elé. Szerencsétlen Charlie szépen orra is esett, ahogy kell. Még a padló is beleremegett és felmerült bennem a kérdés, vajon hány kiló lehet?

„Na, van plusz húsz másodperced! Tűnj el a francba!” – szóltam Cullennek, majd gyorsan felugrottam a hintaszékből.

– Jaj, Charlie! Nem esett bajod? – kérdeztem tőle, nem túl hangosan, nehogy ’felébresszem’ Bellát.

– Ne aggódj kölyök, kutya bajom. Segíts felkelni – nyújtotta jobbját. Én jó kisfiú módjára felhúztam és magamhoz szorítottam.

– Rendben vagy? – kérdeztem, ő pedig letörölgette térdéről a port.

– Persze, de te nem hallottad? – terelte el magáról a témát.

– Mit kellett volna hallanom? – kérdeztem ártatlan, kicsit még bűnbánó hangon.

– Hát, azt a nagy koppanást, vagy reccsenést! – felelte gyorsan. Bellára kapta a fejét, aki még mindig nevetségesen rosszul szimulálta az alvást.

– Sajnálom, én nem hallottam semmit. Biztos nem csak képzelődtél? Nekem igazán kiváló hallásom van. – Erősködtem.

– Tudom, kölyök. Lehet, hogy igazad van Jacob – felelte elgondolkozva. – Lehet, hogy én kezdek öregedni.

– Dehogy Charlie, nem öregszel! De a hallásomban biztos vagyok. – húztam ki magam. – Biztos csak fáradt vagy, ennyi az egész.

– Valószínűleg ez lehet az oka – ásított nagyot. Visszaültem a székbe, és már nyugodtabban figyeltem, ahogy gyanakvó fejjel kinéz az ablakon. Természetesen nem láthatott semmit, így kiment a szobából. Elszámoltam magamban tízig aztán kifújtam a levegőt. Eszembe jutott a rémes alakítás, és a majdnem lebukás, így kitört belőlem a röhögés.

– Mi ilyen vicces? – kérdezte Bella. – És mi volt az a csattanás? Mert apuval el tudod hitetni, hogy fáradt, de velem biztosan nem! – követelte a magyarázatot.

– Bocsi, nem tudtam bent tartani. Olyan rosszul alakítottál, hogy az valami hihetetlen – röhögtem tovább. – Ne haragudj, ezt is csak Charlie képes bevenni.

– Igen… a színészi képességeim nem a legjobbak – sóhajtott Bella.

– Az nem is kifejezés – rötyögtem.

– Na, jó, ha eleget nevettél, akár el is magyarázhatnád, hogy mi volt az a furcsa zaj. – felült az ágyban, és kérdőn nézett rám. Vállat vontam.

– Az egész sztorit majd a házi szúnyogodtól kérdezd. Én se értek mindent, de az a lényege, hogy egy másik vámpírral párbajozik. Lehet, hogy Cullen lekevert neki egy pofont és azt hallottad.

– Mi? – kerekedtek ki Bella szemei. – És ezt csak most mondod?

Azonnal felállt, és az ablakhoz rohant. – Bella! Állj, meg! Felébreszted Charlie-t! Nem tudsz semmit se tenni. Ha most odamész, azzal csak Cullen esélyeit csökkented. Ha még rád is kell figyelnie, akkor stikában nekilökik egy fának! A legjobb, amit tehetsz, az az, hogy egy kicsit békén hagyod. Ülj, nyugodtan a fenekeden – parancsoltam rá, és visszanyomtam az ágyba.

– Mi? Jake, ne várd azt tőlem, hogy itt fogok ülni, amíg kitudja, mi történik Edwarddal! Ez nekem nem megy! Tudnom kell, hogy jól van! – próbálta eltaszítani a kezemet, de erősen tartottam.

– Bella! Bella, figyelj rám! Ha akarod, akkor kimegyek, teszek egy kört és visszajövök. Megmondom, hogy mi történt. Azzal viszont senkinek sem segítesz, főként nem vér… Edwardnak, hogyha kimész és megpróbálsz közbeavatkozni. LE kell rendezniük, de te nem vagy jó helyen ott!

– De, nekem Edward mellett a helyem – makacskodott továbbra is.

– Bella az isten szerelmére, hogy mondjam el neked, hogy eljusson az agyadig? Nem vagy jó helyen ott! Senkinek se segítesz, ha kirohansz! Egyébként érdekelne, hogy mit csinálnál? Hozzájuk vágnál egy kavicsot? – kérdeztem cinikusan.

– Nem – morogta.

- Bella, ezek vámpírok! Értsd meg végre, hogy azzal tudsz segíteni, ha itt maradsz – jelentettem ki és végre talán az ő kemény fejéig is eljutott a dolog lényege. Abbahagyta az ellenkezést, karba tett kézzel ült az ágyon. – Akarod, hogy megnézzem, mi van velük? – kérdeztem kedvesebben.

– Igen… légy szíves – motyogta halkan. Én bólintottam, elengedtem a kezét és hátráltam. Figyeltem, tényleg megtartja-e a szavát, és nem csinál semmi őrültséget. Főként nem kezd magánakciókba. De nyugodtan ült, felsóhajtott, ahogy észrevette mit csinálok, és hátradőlt az ágyon.

Rendben, nem lesz itt gond. Megfordultam és kiugrottam az ablakon.