Ez lenne a 12-es hosszú szünet után. Tudom-tudom... előre is bocsi, de nemsokára jön a következő fejezet. Nem akartalak titeket túl sokáig váratni, de így függővéget kellett hagynom. Zavarta a szememet a függővég, de a lelkiismeretemet még jobban, hogy már nagyon régen nem frisseltem. Komikat várok, nem sokára friss :P Pussz: Wedó
12. Kiugró
/Jacob/
– Ne tedd ezt. Ne kérd, hogy válasszak, én… - habozott Bella. Nem szerettem mikor ezt csinálja, nem volt egyértelmű. Ez rosszabb volt, mintha elküldött volna a fenébe.
– Te, mi? – kérdeztem, de magam sem vártam rá választ. Nem tudott volna rendes válasszal előállni, csak valami hablattyal, az érzéseiről, meg ilyesmik.
– Én nem tudom… Nem tudom, mit tennék. És azt sem, hogy elmegyek-e Forksból. Bár erre azért szerintem van időm válaszolni, pont most nem akar Edward sem elmenni. Csak most jöttek vissza, meg hát az érettségi, meg ilyenek – terelt Bella. Rizsa, rizsa, rizsa. Ezek szerint fél még megmondani, hogy hová tartozik.
Ekkor azonban erős vámpírszag csapta meg az orromat. Felállt a szőr a hátamon, kirázott a hideg tőle. Nem féltem, de irritált ez a szag. Valahogy most más is volt, valami furcsa aroma.
– Emlegetett szamár… - motyogtam keserűen. A vérszopó ugrott be az ablakon és én az ajtóig hátráltam. Nem félelemből, hanem a meglepetéstől. Mikor beugrott a szobába rám morgott s a szeme vörösen izzott. Nem olyan volt, mint Edward. Egy szörnyeteg a vérszívó bőrében.
– Bella, el kell mennünk Forksból. Azonnal! – mondta és a hangja is más volt. A szeme visszaváltozott, barna lett, mint szokott. Valamivel mélyebb, másabb hangon szólt, de közben rábeszélő, nyájas volt a hangja. Elborult az agyam attól, hogy már megint igazam van! Bár ne lenne, és eltűnne az egész bagázs innen.
– Na, látod! – fakadtam ki Bellának. – Én megmondtam!
Kimentem a szobából és lerohantam a konyhába.
– Valami baj van? – kérdezte Charlie.
– Semmi – morogtam rá, majd a konyhába mentem és megnyitottam a csapot. A víz lassan jéghidegre hűlt, ahogy a pultot támasztottam. A vízsugár alá tettem a kezemet, azzal próbáltam lehűteni forró testemet. Forrtam a dühtől és valami nagyon nem stimmelt. Az arcomra is fröcsköltem a jeges vízből, kissé kitisztította ezzel a fejemet. Összegeznem kellett rengeteg dolgot, és a jelen állás nem segített a dolgomban. Nem tudtam ki az a vámpír, aki fönt van Bella szobájában. Úgy néz ki, mint Edward. Úgy mozog, mint Edward. De valahogy mégsem ő az. Nem olyan az illata, mint neki és a vérszívónak sosem láttam vad karmazsinvörösen csillogni a szemét. Szomjas volt, vérszomjas az a vámpír, aki fent van most Bella szobájában.
Én mi a fenét csinálok? Üvöltött bennem a kérdés, a légzésem felgyorsult. Nem állhatok itt, hiszen ha az a szadista vámpír nem Edward, akkor még nagyobb a baj!
Őrült léptekkel vágtattam vissza Bella szobája felé.
Charlie kicsit se nézett őrültnek, ahogy rohantam hol föl, hol le. Charlie lenne a kisebb probléma, őt nem zavarja, hogy Jacob rohangál. Ha viszont egy vérszívó, vagy egy farkas futkorászna, igencsak bökné a csőrét szegénykémnek. Nem sokkal fiatalabb Herry-nél, nem tenne jót neki a misztikus világ.
Lepkeszárny finomsággal nyitottam az ajtót, ha tíz méteres körzetben fülelne valaki, biztosan nem hallotta volna meg, hogy én hangtalanul suhanva szárnyalok be Bella szobájába. Magyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy úgy rohantam, hogy az egész parkettasor belerengett, csoda, hogy nem szakadt Charlie-ra a mennyezet. Úgy nyitottam ki az ajtót, mint egy kanos vaddisznó, csak remélni mertem, hogy az ajtókeret nem esik ki vakolatostul.
Edward éppen villámtempóban forgott a szekrények körül. Táskából táskába pakolt, sürgött forgott, akár egy tornádó. Csakhogy ez a szélvész nem rendetlenséget, pusztulást hagyott maga után. Csomagokat, ruhákat rendezgetett, házi tündér módjára, tökéletesen hajtva őket. Bella az ágyon ült, próbálta gyönge emberi szemével követni a vérszívó irdatlan tempóját.
– Mi a fene történt itt? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
– Mégis minek néz ki? Teázni készülünk, nem látod? – állt meg egy pillanatra a vérszopó, majd továbbsüvített. Közelebb léptem Bella ágyához, megpróbáltam kikerülni a pakoló hurrikánt.
– Bella? Miért hagyod, hogy a szobrod elpateroljon innen? – kérdeztem.
– Velük megyek – jelentette ki határozottan. Azt hiszem a bécsi óriásharang kongása semmi ahhoz képest, ahogy nekem koppant az állam.
– Mi? – fakadtam ki. Mi ütött ezekbe? Itt mindenkinek elment a józan esze? Hova mennek éjjel tizenegykor, mert biztos nem fagyizni! – Mégis mit mondasz Charlie-nak? Egy óra múlva jövök?! Egy szó nélkül eltűnsz évekre? Bella, te nem vagy eszednél! A vérszívó megmondta legalább mire ez a nagy sietség? – köptem a szavakat, undorral néztem Cullenre.
– Jacob Black! – állt fel mérgesen, az arca kipirult, valóban dühös volt. – Mit képzelsz magadról? Semmi közöd hozzá, hogy én mikor, kivel és hova megyek! El és kész!
Megütközve álltam ott, Bella még sosem tört ki így előttem. Na, jó talán egyszer, mikor azt hitte, hogy embereket ölök. Ez most mégis más volt. Valami van a háttérben ez biztos, most olyan volt, mint egy fújtató kismacska. Bella nem mondott igazat. Szerintem neki sincs halvány lila gőze sem, hogy hová akar menni Cullen, de ha vele maradhat akár a világ végéig is elmenne.
Valami mégsem stimmel! Cullen se lehet ennyire őrült. Tudom, hogy nem pont százas a gyerek, de ilyen elvetemült ötletekbe ő se menne bele. Van agya, ha a hangyáénál nem is sokkal nagyobb, de van ott valami. Ennyi sütnivalója illenék lenni. Nem stimmel! Nem stimmel! Valami itt nagyon bűzlik nekem és nem a talpamra gondoltam.
– Jake! Psszt! Jacob!!! Itt lent! – hallottam egy gyanúsan ismerős hangot. De mit jelent az „itt lent?” Ablak, ajtó, ablak, ajtó? Ablak! Bellának ezek után nem tartozok túl sok magyarázattal.
– Szia! – dörmögtem, és kiugrottam az ablakán.
Vajon van a farkasoknak hatodik érzékük? Esetleg hetedik? Annyira tudtam, hogy valami nincs jól! Be is igazolódott. Mikor földet értem émelyítően édes, büdös trágyaszag kapott el. Vajon ki állt mellettem? Edward Vérszívó Cullen személyesen. Ez száz százalékig Edward volt. Ijedt tekintetét az ablakon tartotta, fülelt. Valószínűleg majdnem minden reménysége én vagyon. Ez azért elég rendesen fel tudja tornázni az ember egóját.
Na, de visszatérve az alap problémára. Ha Cullen itt van mellettem, márpedig biztosan ő az. Barnás, karamell színű szemek, kréta bőr, bronzos haj, olyan mintha belecsapott volna a 220W. Csak neki lehetek az egyetlen mentsvára… De! Ha ő itt van, akkor ki az a rendmániás pszichopata, aki Bella cuccait paterolja ki?
– Mi a…? – fordultam felé, felhúzott szemöldökkel.
– Uhh – sóhajtott. – Akadt egy kis problémám…
- Gondolom, jelen helyzetben csak én tudok neked segíteni, szóval mesélj! – Idegenkedve méregetett, de megértem, hiszen én se adnám az ellenség tudtára a gyöngeségeimet. (Már, ha lennének gyönge pontjaim, de mivel nincsenek…) – Rendben – fújta ki a levegőt – Az a helyzet, hogy valaki csúnyán átvert, egy ismerős a múltból. A sötét múltból. Felbukkant, és most az én arcommal mászkál. Nem mehetek be, mert Bella sokkot kapna, ha két Edwarddal találná szembe magát. Ez még neki is sok lenne. És egyébként sem akarom, hogy Will választás elé rakja, csak roncsolná az idegeit, és…
- És félsz, hogy esetleg nem ismer meg – fejeztem be a mondatot helyette.
– Pontosan – bólintott kimérten.
– Mit vársz tőlem? Mit csináljak? – kérdeztem, mert még nem értettem a lényegét. Felugrom, elkapom, annak a bolond vérszopónak a grabancát, kidob az ablakon, azt csá?
– Pontosan – somolygott sejtelmesen Cullen.
– Mi? – „..ütött beléd? Megőrültél? Ennyire te se lehetsz marha!”
– Van jobb ötleted? – vont vállat. Kerestem a lehetőségeket, ráuszítom Charlie-t, farkas alakban megrágom a lábát… Végül felsóhajtottam, mert nagyon mást nem tudok kitalálni.
– És honnan ismerlek meg? – kérdeztem. Furcsán nézett rám, fejét oldalra billentette, nem egészen értette miről beszélek. – Tudod, most két Edward van. – integettem az arca előtt.
– Valóban… Akkor felhajtom, vagy leveszem az ingemet, esetleg leszakítom az egyik karját – mondta. Hát, ha nem vagy kreatívabb öregem, akkor csináld. Megrántottam a vállamat, és felugrottam Bella ablakának párkányára. Improvizálni kell… Három… Kettő… Egy… Gó!
Rávetettem magam a szúnyogra és karjaim köré zártam. Ebből nem tudott szabadulni, lassan haladva indultam el az ablak felé. Bellának kevés ideje volt felmérni a helyzetet, de mikor leesett neki, mire készülök, azonnal odarohant hozzánk.
– Jacob! – kezdte püfölni az alkaromat. Olyan volt, mintha pihével simogatnának. – Tedd le! – parancsolt rám. – Azonnal engedd el!
– Sajnálom, de nem áll módomban selejtes árut visszaadni. – feleltem pókerarccal. – Csak néhány percre rabolom el a barátodat – ígértem neki. Már nem kapálódzott a vérszívó, de kemény arccal nézett az ablak felé. Bella elengedett, levált rólunk. Az ablaknál felugrottunk és az esés közben sem engedtem el a vámpírt. Büdös volt, szörnyen büdös, de megbirkóztam a hányingerrel. Földet érve azonban váratlanul könyökkel hasba szúrt a vámpír. Nem fájt annyira, inkább meglepett a dolog. Elengedtem, és a hasamhoz fogtam a kezem.
