21. Nem vagy az anyám!
/Bella szemszöge/
Na, jó. Az éjjel tényleg furán éreztem magam. Aludtam, de valahogy éberebben, mint szoktam. Nem álmodtam, de képek futkostak az elmémben. Én voltam bennük, amit írhatnék a visszafojtott egoizmusom számlájára, azonban a körülményeket és a mágneses bajvonzást tekintve, ez az alternatíva kiesik. Egyik pillanatban még Edwarddal vagyok, szent a béke, csókolózunk a szobámban. Aztán átváltozik, illetve… megváltozik. A szeme vörös lesz, és izzik, mintha mágikus kövekből lenne kirakva. Az arca a szokottnál is fehérebb, a fogsora pedig… A szemfogai megnőnek, a szája vicsorgás és mosolygás között tallózik.
Engem vonz a veszély, hozzá akarok érni az arcához, megtapintani, hogy valódi-e, vagy csak a fantáziám szórakozik velem. Emelem a kezemet, de Edward elkapja a mutató ujjamat. Megcsókolja azt, majd hegyes és éles szemfogával egy lyukat hasít a bőrömbe. A vér elkezd folyni az ujjamon, kibuggyan, akár egy szökőkút. Érzem a jellegzetes, fémes szagot, amit maga után hagy. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a szülinapom volt, s mikor egyetlen vércsepp tett tönkre mindent. A szememből egy könnycsepp esik a takaróra. Lassan érkezik, mintha kiszámítaná, hova is pottyanjon. Edward lecsókolja az ujjamról a kiserkenő vért, majd csillogó karmazsinvörös szemeit rám emeli. Mint egy engedély kérően, én pedig lassan bólintok. Szívni kezdi a vért az ujjamból, egyre és egyre csak szívni. Mintha a részévé válnék, ez morbidnak hangzik, de boldog lettem tőle. Van belőlem valami, amit magával visz, mikor elmegy. A részévé váltam, csakúgy mint Ő az enyémmé.
Aztán másik kép ugrik elő. Ebben egy elhagyatott erdőben vagyok, az erdő szélén pedig egy temető van. Bukdácsolok a fák és a sírok között, egyre csak előre tartva. Nem tudom miért futok, vagy hová, de csak azt tudom, hogy menekülnöm kell. Félek, de erőt merítek az erdőből. Az illata az orromban békét hoz az elmémnek, s felerősíti a lényemet. Az izmaim gyorsabban dolgoznak, az agyam hamarabb felfogja, mi történik. Magabiztosság édes aromája illatozik a levegőben és az én véremben is az kering, érzem. De túl bátor lettem ettől nem figyeltem egy pillanatra, s kibicsaklott bokával, nyögve estem az egyik sírra. A kemény betonon koppan a fejem, de nem érzem, hogy bármi baj történt volna. Egy hangot hallok, nem is tudom, hogy csak a fejemben, vagy odakint is létezik-e.
– Vége a játéknak – suttogja sejtelmesen, rosszat sejtően a férfihang, majd egy sikoly hallatszik. Nem tudom eldönteni, hogy én sikítok, vagy a fejemben sikítanak-e. Ettől még rémisztőbb és szörnyűbbnek tűnik az egész. Túl bizonytalan lábakon áll, hogy megértsem, túlságosan kevés az információ ahhoz, hogy kezelni tudjam.
Ismét új kép érkezik az elmémbe.
Egy farkas szemén keresztül látom a világot. A sötét erdőt, amely nem is olyan sötét így. Mintha infra szemüveggel néznéd, csak sokkal jobb. Éreztem az erdő lüktetését, az életet benne. Hallottam, ahogy a bagoly huhog a távolba és azt is, mikor lecsap egy pocokra az avarban. Hallottam egy vaddisznó patájának kemény hangját, ahogy a levelek közé fúródik, mikor lép. Minden, ami élt és minden, ami fontos volt, azt hallottam. Éhes voltam. A gyomrom korgott, de halkan, mintha nem is én lettem volna. Beleszagoltam a levegőbe és a friss hús illata mellett más is megfogott. A hold illata. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, majd követni kezdtem a nyomot. Át a fákon, túl az erdőn, odébb. Repültem az illat után, csak vonzott magához, mintha drogos lettem volna. A friss szagok kavalkádjában nehéz volt megtalálni, mi mihez tartozik, nem volt könnyű felismerni bármit is. Egyetlen illat emelkedett ki, és ez a vonzás illata volt. Adrenalintól töltött testem boldogan repült a fák között, a sebesség pedig semmihez sem volt fogható. Boldog érzés volt így lenni, az agyamat valamilyen szinten kikapcsolhattam és csak mentem és mentem, egyenesen a hold felé. Egy pár perc múlva kiértem az óceánparthoz. A sziklákon ugrálva kerestem a helyemet, s egy tökéletes kövön állapodtam meg. Az óceán sós, ismerős illata keveredett az új, vonzó, friss illattal, melyet az ég küldött felém. Felemelt fejjel szívtam magamba, mintha éltető elem lenne. Az egész fejemet átjárta a hold, mintha szél fújna a fejemben és az ereimben is. Átjárt a boldog teljesség, hogy a vonzás rám talált. Később azonban egyre többet akartam. Közelebb és közelebb lenni hozzá, még többet szívni édes illatából, amely megbabonázott. Keservesen vonyítottam fel, mikor megértettem, hogy ennyi. Ennél tovább már nem mehetek, ennél közelebb már sosem lehetek hozzá. Csak álltam a sziklán, alattam a tenger hullámai mardosták a sziklaszirtet, felettem az égben pedig a vonzás nem maradt alább. Én pedig megrekedve a kettő közt, vonyítottam, vártam, hogy bármi történjen. De semmi sem változott, nem nyílt meg alattam a föld, és nem emelkedtem az égbe sem. Megrekedtem és nem jutottam többé az egyről a kettőre.
Még járt bennem egy-két kép, de azokra már csak homályosan emlékszem. Gyors villanások, mintha elsuhanna előtted egy vámpír. Nem, nem tudtam és nem is akartam többet felidézni. Inkább felszínesen és szomorúan szedtem össze a reggeli cuccaimat, hogy életet öntsek magamba a fürdőszobában. Kicsit holdkórosan néztem ki, mikor a tükörben megláttam magamat és ez egy csöppet sem tetszett. Lemegyek La Pushra a többiekkel, ami meglepő, ugyanis már hónapok óta nem hívtak sehova. Ez az én hibám, és próbálom jóvátenni. Edward nem engedi, hogy átváltozzam és egyelőre esküvőről szó sem lehet. De érzem, hogy menni fog, hogy át fogok változni. Vagy így, vagy úgy, de tudom, mi lesz belőlem.
Nagyot sóhajtva léptem ki a fürdőből, a szobámba pedig csendesen csusszantam be. Felvettem egy farmert és egy barna felsőt, majd a konyhába indultam. Az asztalon találtam egy rövid üzenetet, amit valószínűleg Charlie körmölt le hajnalban.
„A tegnap esti eset elhúzódott, sajnálom. Ma is korán kell mennem, el kell intéznem pár dolgot. Kérlek vigyázz magadra! Ne ess bele a tavakba.
Charlie”
Egy pillanatra elmosolyodtam a levél végén, hiszen kiskoromban többször történt, hogy Charlie az utolsó pillanatban mentett meg a tavaktól. Imádtam ezeket a csodás képződményeket, szinte vonzottak. Ezzel együtt sajnos kézen fogva járt mindig a veszély, amiről viszont igazán nem tehettem.
Feltettem Charlie levelét a mikróra, majd kinyitottam a hűtőt, hogy valami ehető után kutassak. Nagyjából üres volt, de sikerült az egyik polc végében egy joghurtot találnom, így a kipusztulás veszélye már nem fenyegetett annyira. Legalább délig el leszek ezzel, a többit meg majd kitalálom később. Valószínűleg el kell ugranom a szupermarketbe, mivel, ha Charlie hazaért biztosan éhes lesz. És magamat sem kellene elhanyagolnom.
Miközben a joghurtot szopogattam a gondolataim között mindvégig ott bujkált az én vámpírom. Vajon mit csinál most? Hogy érzi magát? Vadásztak már? Talán épp ő is erre gondolhatott, mert a következő pillanatban a telefonom csörgését hallottam az emeletről. Úgy pattantam fel a székből, mintha puskából lőttek volna ki, rohantam a szobám felé. A lépcsőn körülbelül háromszor megbotlottam, de ezt a növekvő izgalmam és a sietség számlájára írtam. Mikor végre sikerült elérnem a telefont, kifújtam a levegőt, majd felvettem.
– Halló – fújtattam.
– Bella! Az hittem sosem veszed fel. Mi történt? Mi van veled? – kezdett aggodalmaskodni Edward… már megint fölöslegesen.
– Hé, rendben vagyok. Csak siettem a telefonért, ez minden – nyugtattam.
– Oh…
- És te? Hogy vagy? Sikerült kielégíteni a szomjadat? – kérdeztem.
– Még korántsem, de egyébként megvagyunk – hallottam a vonal túlsó végéről.
– Oh, csak nem Bellával beszélget? Pusszantom a kicsilányt! – röhögött Emmett Edward mellett. Egy hatalmas csattanás hallatszott ezután, aztán Em értetlenkedő hangja.
– Hé! Ezt miért kaptam? Bántalmazás! Fel is jelenthetlek! – éreztem a hangján, hogy vigyorog. – Üdvözlöm a kutyulit Bella! – kiáltotta most nekem.
– Mi? – kérdezte Edward döbbenten.
– Huppsz – szabadkozott Em színészkedve.
– Bella! Mik a terveid mára? Ugye nem La Push? – kérdezte egyre feljebb szökő idegekkel.
– Pontosan – motyogtam dacosan.
– Bella kérlek! Figyelj rám! Nem mehetsz La Push-ra!
– Már, hogy ne mennék? – bennem is kezdett felmenni a pumpa. – Nem vagy az anyám!
Lenyomtam a hívás vége gombot, majd bedobtam a táskámba a mobilt. Aztán ki is vettem onnan, mert fölöslegesnek tartottam táskát vinni. Ehelyett lementem és a kabátzsebembe süllyesztettem a készüléket. Abban a pillanatban, hogy letettem, újra csörögni kezdett, de ezúttal nem voltam hajlandó felvenni. Majd később beszélek vele, ha képes volt lenyugodni. Reméltem, hogy azért Alice visszatartja valamennyire, mert nem akartam, hogy kárt tegyen bárkiben is. Legfőképpen magában nem. Arra pedig semmi szükség nem lett volna, hogy idevágtasson. Egyfelől, azért, mert mire visszaérne én már La Pushban lennék, oda pedig nem teheti be a lábát. Másfelől, nem akartam házi őrizetben élni. Jacob a barátom és látni akartam, bár nem voltam biztos benne, hogy ő is engem. Mikor elváltunk láttam valamit az arcán… mintha megértette volna, hogy nekünk nincs közös jövőnk. Bár ezt az időt talán a barátaimmal kellene töltenem, mintsem folyton az emberfeletti problémákkal küszködni. Ki fogok akadni egyszer, ha folyton ezen kattogok.
Bezártam magam mögött a lakást, majd felnéztem az égre. Szürke volt, de nem túl borús. Nem tipikus forksi esős napnak néztünk elébe, ez már biztos volt. Ugyan még szitálva enyhe ködként hullott az égből csapadék, ez csak lágy permet volt.
Mike-ék boltja előtt már kisebb tömeg alakult ki. Jessica, Lauren, Angela, Tyler, Erik, Mike és még pár alsóbb évfolyamos, akit csak látásból ismertem. Tyler és Mike kisteherautója állt a parkolóban, mellette csak egy-két személyautó. Beálltam a többiek mellé, kiszálltam, majd a csoportosulás felé vettem az irányt. Már csak nagyon kevés csapadék szitált a levegőben, szinte csak kellemes permet volt. Hamarosan talán ez is eláll, akkor pedig lehet menni, meglesni a tavakat, egy kis túrázás is beleférhet.
– Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor odaértem hozzájuk.
– Szia Csajszi! – jött oda hozzám Erik. Bizalmasan átkarolt, mintha valami hatalmas titkot akarna megosztani velem. – Ez az ember őrült – mutatott Mike-ra.
– Miért is? – kérdeztem vissza.
– Nem hozta el a jogsiját, szóval vagy kockáztatsz, vagy Tylerrel mész. Na, melyik?
– Ahol hely lesz. – feleltem bizonytalanul, majd kibontakoztam Erik öleléséből.
– Velünk jön! – kiáltotta Mike. Közelebb mentünk hozzájuk és szinte tökéletes körben álltunk. – Ha elfelejtetted volna, Bella faterja a főzsaru, szóval seperc alatt el tudja simítani az ügyet – csettintett Mike, miközben kioktatta Eriket.
– Oké, de, ha nem indulunk el most, akkor éjfél lesz, mire odaérünk. Gyerünk már! – Jessicának nem tetszett annyira, hogy Mike-nak szüksége van rám, ezért inkább indításra buzdította a társaságot.
– Menjünk! – dörzsölte a tenyerét Tyler, majd beült a volán mögé. Én a másik kocsihoz sétáltam Mike-kal, Jessicával, Lauren-nel és még három alsós is velünk tartott. Az ülésrend a következőképp alakult. Jessica mindenképp elől akart ülni, lehetőség szerint Mike mellett. Lauren is Mike mellett akart ülni, de az egyik alsós (azt hiszem Anna a neve), feltétlenül Lauren mellett akart ülni. Tehát, Mike és két alsós helye fix volt, Mike a kormánynál, az alsósok hátul. Már csak négy ember helye maradt képlékeny, Jessicáé, Laurené, Annáé és az enyém. Első sorban Lauren, Anna, hátsóban Jessica és én. Ez nem tetszett Jessicának, ezért Lauren helyére ült. Ez nem felelt meg Annának, ezért hátraült hozzám, de akkor Lauren előre ült. Így sem volt jó, Jessica hátrajött, én pedig előre. Ez nem volt jó sem Annának, sem Laurennek, sem Jessicának, szóval Lauren hátrament Anna mellé, Jessica pedig előre jött a Mike és köztem lévő helyre. Végül az ülésrend a következő lett: Mike a kormánynál, mellette középen Jessica, mellette az ablaknál én ültem. A hátsó sorban Lauren, Anna, és két alsós.
Így indultunk el La Push felé, két kocsival, egy kellemes nap reményében, de senki sem számolt a fák között leskelődő veszéllyel.
