14. fejezet

14. Nem fog megismétlődni!

/Jacob/

„Tudhattam volna! Nem ismerem eléggé? Dehogyisnem! Megőrülök tőle! Miért nem képes nyugodtan ülni? Megígérte! Na, jó annyira nem is ígérte meg, de akkor is!”

Mikor kiugrottam az ablakon nem voltam teli haraggal. Nyugodt szívvel jöttem el Bellától, hogy megnézzem, hogy alakul a párbaj. A vámpírokat nem láttam, csak a pusztítást. A fák csonkák voltak, vagy teljesen eltűntek az ösvény mellett. Az erdőben kicsit beljebb remegtek a fák, mintha krémzselét ráznánk. Ijesztő volt a táj így, hogy két vámpír éppen tönkrevágta. Kicsit közelebb mentem, hátha kell segítség Edwardnak, de épphogy az erdő tövébe értem valami motoszkálni kezdett mögöttem.

Lerúgtam a cipőmet, levettem a pólómat, farmeromat és éreztem, hogy forróság tölt el. Nem tartott sokáig az átalakulás, kellett a segítség a vérszívónak. Éreztem, ahogy a testem megnyúlik, és a boxerom kezd nagyon szűk lenni. A finom anyag reccsenve adta meg magát növekedésemnek, a testem szőrős és hatalmas lett. A látásom feljavult, hallásom élesebb, szaglásom sokkal érzékenyebb lett. Az átváltozás befejeződött.

„Csá, Jake tesó! Hát te? Nem durmolnod kéne? Vagy az édes álmot elriasztotta egy nőstény?” – kérdezte rötyögve Paul, miközben rótta a kilométereket. Elképesztően gyors volt, a méterek centiknek hatottak és a környezet egy zöldes barna foltnak tűnt.

„Haha, Paul. Nem éppen bébiszitterváltás van a Swan háznál. Nem ugrasz be?” - kérdeztem cinikusan.

„Bocsi, nem nekem való a pelenkázás.” – felelte, miközben irányt váltott, és az északi hegyek felé indult.

„És egy kis bunyóhoz mit szólnál?” – kérdeztem. „Lehet, hogy szükségem lesz valakire…”

„Arról lehet szó, de csak, ha nem lesz pelenkaszag nálatok.” – nevetett.

Farkas alakban már láttam a vámpírok tánchoz hasonlítható párbajozását. Komoly volt a küzdelem, hol az egyik remekelt, hol a másik lapított ki egy két bokrot. Mégsem amiatt alakultam át, hogy egy vámpírharcot végignézzek. Alig mentem egy kicsit közelebb a fás terület széléhez, Bella ablaka megnyikordult. Nem tudtam ki és mit csinál, de rögtön ki akartam deríteni. Megpördültem a tengelyem körül és még éppen sikerült elkapnom, ahogy Bella kiugrik az ablakon.

– Bella! – üvöltöttem mérgesen, bár szerintem ő csak egy hangos üvöltést hallott belőle.

„Hogy miért nem bír a fenekén ülni csak öt percig?” – kérdeztem magamban és Bella elé álltam. „Menj vissza! Gyerünk Bella, indíts a szobádba!” – parancsoltam rá, ő pedig csak hangos csaholást hallhatott. Remélem, veszi a lapot és leesik neki, hogy el kéne tűnnie innen. Kitartóan szórtam rá a szidalmakat, és egyre hangosabban ugattam. Először bambán nézett rám, majd hátrálni kezdett.

/Edward/

Mikor nekivágtam a fának, hangos reccsenéssel adta meg magát a növény. Hirtelen megfagyott minden a házban, azt hiszem okoztam némi kellemetlenséget Jacobnak. Sebaj, majd megoldja! Csak van olyan nagyfiú, hogy el tudja intézni Charlie-t.

„Edward! Azonnal tűnj el az ablakból! Iszkiri az erdőbe, vagy bánom-is- én-hova, de Charlie riadóóóó!” – sikoltotta gondolatban. Gratulálok Jacob, tényleg nagyfiú vagy.

Kitértem egy jól irányzott balos elől, és egy erős rúgással bevágtam az erdőbe.

„Edward… Azt hittem többre vagy képes. Lenne egy ajánlatom a számodra. Nem tudom, mennyire emlékszel Candyre. Valószínűleg tökéletesen, hiszen vámpír vagy. Eléggé megbántottad a húgomat. De tegyünk fátylat a múltra, ami volt elmúlt. Kapsz még egy esélyt.”

Mi? Neeem! Éppen szólásra nyitottam a számat, hogy ellenkezzem, de folytatta.

„Nem kell most válaszolnod.”

„Na, van plusz húsz másodperced! Tűnj el a francba!” – szakította félbe Jake gondolatai. Jó, persze, köszönjük Jacob. Intettem le.

„Időd van, mint a tenger. Mondhatni egy örökkévalóság.” Mutatott körbe. Kezeit széttárta, hevesen gesztikulált egy csalóka mosoly kíséretében. Én gyanakvóan méregettem.

– Miért te? – kérdeztem.

„Parancsolsz?” – kérdezett vissza kifinomultan. Nem is sejtettem, hogy Williamnak ilyen oldala is van.

– Miért te jöttél el? – kérdeztem. – Nem lett volna könnyebb, ha Candy jön?

„Vagy úgy. Azért jöttem én, mert tartozom neked egy-két pofonnal. Egyébként meg, miből gondolod, hogy Candy nincs itt?” – kaján vigyorra húzódott a szája, nekem pedig hatalmasat koppant az állam. Beleszimatoltam a levegőbe és nem éreztem más vámpír illatát. Will kijelentése nagyon meglepett, nem számítottam rá, hogy Candy is itt lesz. Már csak ő hiányzott… Hogy fogom lerázni?

– Nincs is itt – jelentettem ki.

„Edward, Edward, Edward” – sóhajtott. „Te is jól tudod, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem lát, mégis jelen vannak. Van, amit hiába keresel a szemeddel, soha nem leled meg.”

– Már megbocsáss, de egy vámpírt elég nehéz köddé változtatni – ellenkeztem. Csóválta a fejét, majd, mint egy folytatásképpen a hasamba akart rúgni. Láttam a mozdulatot a fejében, így sikeresen kitértem előle. Nem hiányzott egy autógramm a hasamra, főleg nem tőle. Lendítettem az öklömet, ívesen suhant a levegőben, mígnem a Will mögötti fába csattant. Ügyesen kitért az útjából, így a fa látta kárát a csapásnak. Most rajta volt a sor, az ökle felém tartott. A tenyerem kemény szikladarabként tettem az útjába. Rákulcsoltam ujjaimat, majd a háta mögé csavartam a kezét.

– Nincs itt – suttogtam keményen a fülébe, majd egy jól irányzott rúgással a szemközti fának löktem. Az utolsó másodpercben tért ki előle, különben a tölgy biztosan kidőlt volna.

„Akkor miért bizonygatod?” – kérdezte kajánul.

Egy hatalmas üvöltés szakított félbe minket. Jacob volt az, száz százalékig biztos voltam benne. De csak, akkor tudtam meg, miért vonyított, mikor beleolvastam gondolataiba.

„Menj vissza! Gyerünk Bella, indíts a szobádba!” – utasította Bellát. Jaj, ne! Ezek szerint Bella kint van az udvaron. Védtelenül. Ez így nagyon nem lesz jó, főleg, ha nem tudom leállítani Williamet. Ő is az üvöltés felé fordult és szemében félelem gyűlt. Hallottam a gondolataiból, hogy még nem látott élőben vérfarkast, bár hallott róla mondákat, legendákat. Megrémisztette Jacob erős felépítése, dús bundája, hatalmas mérete. Nem látott be a szőrzet alá, de elképzelte azt a rengeteg izmot, és rostot, ami ezt az óriási állatot hajtotta. A csaholásával kivillantotta az összes fogát, ezzel is hátrálásra késztetve Willt. A hófehér, tiszta, borotva éles fogak, melyek másodpercenként csattantak össze félelmetes látványt nyújtott a szemében. Ő még soha nem látott ilyet, sőt még hasonlót se, s ez megrémítette. Alig vette észre a csaholás okát, ami számomra sokkal fontosabb volt. Csak halványan érzékelte a gyönge női testet, ami a farkas mögött volt.

Én végig próbáltam Bellát figyelni, felismerni az arcára kiülő érzéseket. Összerezzent mikor Jacob hangos ugatásba kezdett, és az erdőt kezdte kémlelni. Keresett valamit, de hasztalan siklott végig a tekintete a barna fatörzseken. Reménykedtem benne, hogy engem keresett, bár biztos voltam benne, hogy nem láthat. Ahhoz túlságosan bent vagyok, hogy a gyönge emberi szemével idáig ellásson, és még meg is ismerjen. Talán mégis lát valamit. Talán egy halvány hófehér körvonalat, egy testet, ami felé fordul. Egy lelket, ami őt keresi. Vagy ha nem is lát a szemével, talán a szívével igen. Exupéry tökéletesen leírta ezt az érzést. „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Talán igaza van. Talán Bella is érzi, hogy itt vagyok, talán csukott szemmel is megtalálna. Talán tudja, hogy őt figyelem, talán most is felperzselődik a bőre, ha eszébe jut, hogy nézem. Talán finom pír is megjelenik arcán, ha arra gondol, amire én. Talán tudja, mi a teendő. Talán.

William észrevette, hogy már nem figyelem, így gyorsan taktikát váltott.

„Még találkozunk.” – vetette oda nekem a válla felett, miközben az erdő belseje felé kezdett száguldani. A bokrokon megrezegtek a levelek, érezni lehetett az illatát, amit otthagyott a természeten. Ha akartam volna, akár utol is érhettem volna. De nem mentem utána. Eszembe jutott, hogy valami hasonlót tettem én is. Nem akarok kétszer ugyanarra az útra lépni. Nem ismétlődhet meg ugyanaz az út, nem engedem! Akkor ősz volt. Hazug léptekkel indultam egy másik világ felé, ahol nincs boldogság. Olyan útra tértem, melynek nem volt vége és nem volt célja sem. Hasztalan bolyongásra ítéltem magamat, pedig egyikünk sem érdemelte meg. Akkor hazudtam Bellának. Elültettem benne a kétség magját, teljesen megaláztam. Minden szavamat érvénytelenné tettem, minden őszinte érintésemet megcáfoltam. Most már kitörölném azt a szörnyű napot, de nem tehetem. Most küzdenem kell és küzdeni is fogok. Vissza kell szereznem Bella bizalmát. Tudom, hogy szeret, de nem tudja úgy rám bízni az életét is akár, ahogyan egykor tette. Valami fontosat elrontottam és ezért magas árat kell fizetnem. Vannak dolgok, amiket nem lehet pénzért megvenni. Ezek közé tartozik a szeretet és a bizalom. Ez a két dolog kéz a kézben jár, de csak akkor kaphatod meg mindkettőt, ha kiérdemled azokat. Szerelemben mindkét fél őszinte és gyönge. Az őszinteség, megnyílni egy másik embernek, a legféltettebb, vagy legkellemetlenebb pillanatokat is elmondani. Az őszinteség jó dolog, de nem örök. Az összes élőlény hazudik. Egyik se képes teljesen őszinte lenni, köztük az emberek és a vámpírok se. Az állatok világában is a túlélést jelentheti, ha hazudnak. Az oposszum halottnak tetteti magát, hogy ne kapja el egy sas. Hazudik. Hazudik, de túléli. Ha őszinte lenne, békésen járkálna a napsütésben a nyílt terepen, hamar egy madár gyomrában kötne ki. A túlélés megköveteli a hazugságot, de nem mindegy, hogy kinek és mikor hazudunk. Én hazudtam Bellának, ráadásul teljesen fölöslegesen. Azt hittem jót teszek azzal, hogy eltávolítom a közelemből. Úgy gondoltam minden egyes együtt töltött másodperc egyre közelebb viszi a halálhoz. A veszélyek sose múltak el, s körülöttünk mindig konfliktus volt. Túl soknak éreztem, hogy egy ember nyakába hulljon ez a felelősség. Döntöttem helyette. Elmentem. Ez akkor volt, s most ugyanazon az ösvényen állok, mint akkor. Mehetek az erdő belseje felé, üldözhetem azt a vámpírt. Akkor megint hazudnék, s most nincs kifogásom. Nem a túlélésért futnék, hanem a bosszúért. Ölésért mennék, az pedig rossz ötlet. Nem hagyhatom egyedül Bellát, főként most, hogy vámpírok járkálnak Forksban.

„Tartozol némi magyarázattal. Előjönnél?” – kérdezte Jacob gondolatban és Bella mellé állt.

Beláttam, hogy igaza van. Elindultam kifelé az erdőből. Az ösvényen gyorsan kiértem a fák közül. Meg kell beszélnem velük, itt az ideje őszintének lenni.