15. fejezet

Sziasztok!

Készen van az következő fejezet, és a meglepetés is. Emiatt kellett most kicsit többet várnotok, no meg persze a vizsgáim miatt is. A fejezethez jó szórakozást, és kérek szépen minél több kritikát! :)

Átléptük a bronzkaput, tehát többen lettek regisztrálva a blogon, mint 50-en. Ez hatalmas dolog és remélni se mertem, hogy ilyen sokakat érdekel a történetem. Eszméletlenül jó érzés, és persze hatalmas felelősség. Most már sokkal jobban kell ügyelnem a színvonalra (nem mintha nem tettem volna eddig is, de most még többet kell nyújtanom), és a fejezetek hosszára. Eddig úgy voltam vele, hogy elég a két oldalnyi fejezet is, de most már nem elégszem meg ezzel. Tartalmasabbak, dúsabbak lesznek a fejik, remélem ti is észreveszitek majd a változást. Minél többen vagytok, annál több a motiváció, annál szívesebben vetem bele magamat az írásba.
Természetesen a következő állomás a 100 fős regisztráció, de erről még álmodni se merek. A meglepetés pedig nem kevesebb, mint egy új történet, melyet a ti kedvetekért kezdtem el írni. A banner még nincs kész, de a blog már megvan, szóval nézzétek meg a meglepetést!

http://nm-wedo.blogspot.com/

15. A múlt árnyai

/Bella szemszöge/

- Nem mentegetőzni akarok. Nincs miért – kezdte Edward a magyarázatot, amit már nagyon régóta vártam. Az ösvény mellett, a ház szélénél álltunk. Hallottam, ahogy Jacob egyenletesen veszi a levegőt és azt is, mikor a szél lelökött egy tobozt a fáról a közelben. Tiszta voltam, és józan, pedig azt gondolná az ember, hogy össze akarok esni ilyen késő éjjel. Sötét volt, a házból csak a kislámpám tompa fénye világított, ami itt a ház oldalában vajmi keveset ért. Jacob ott állt mellettem, őt hallottam, őt éreztem, hogy itt állt. Edwardot viszont nem láttam. Vak szemekkel kutattam a hang forrása után, míg az ösvényen haladt előre. Nem sietett, emberi tempóban lépkedett, miközben beszélt. A hangja megváltásnak számított, mikor nem tudtam megmondani hol van. Kutattam utána a szememmel, de még mindig nem szokott hozzá az éjféli sötétséghez. Bezzeg Jacob, ő nagyon is jól látta. A szeme úgy világított, akár egy macskának. Irigyeltem is érte.

Hirtelen Edward hangja elhalt, így rám elemi erővel tört a kétségbeesés. Hunyorogtam, és próbáltam kivenni az alakját. Ahogy egyre közelebb ért, az én szemem is látta tökéletes, izmos felsőtestét, fehér bőrét, ami teljesen elütött a fekete éjszakától. A szemét is ki tudtam venni, borostyán árnyalatban pompázott. Mikor az első, számomra látható lépést megtette, még mattosan ragyogott, de ahogy egyre közelebb ért szinte szikrázóan csillogóvá vált. Csak remélni mertem, hogy ez miattam volt, és hízelgőnek találtam a dolgot. Talán észre sem vettem és máris befolyásoltam őt. Talán ő is befolyásolt engem. Talán nekem is egyre szebben csillog a szemem, miközben egyre közelebb kerül hozzám. Szinte látom a megváltást széles vállában, karjai közt, ahova most szívesen bújnék. Sokkal nyugodtabb lennék, ha ölelő karjai között biztonságban lehetnék. Ha a közelemben van, könnyebb elviselni a megpróbáltatásokat, könnyebb túlélni a napokat. Szükségem van rá, nélküle nem tudok élni. Mint drogosnak a heroinra, mint éhezőnek egy falat kenyérre, úgy van szükségem nekem is Edwardra.

– Igen, nemsokára esni fog – mondta Jacobnak. Majd bólintott egy ki nem mondott gondolatra és megfogta a kezemet. A hűs érintés váratlanul ért, mégsem húzódtam el tőle. Sokáig kellett nélkülöznöm selymes bőrét, bátorító mosolyát, mellyel a házba invitált. Szükségem volt rá, bármi áron.

Bementünk a szobámba, mi ketten Edwarddal az ajtón keresztül andalogva, míg Jake könnyebbnek találta az ablakom használatát. Nem zavart különösebben, de a félelem egy halvány fuvallata haladt át rajtam, mikor belegondoltam milyen magasan is van az az ablak.

Az ágyra heveredtem, magammal húzva Edwardot. Egyik kezét végig fogtam, míg ő a másikkal, a hajammal játszott. Elmélyülten néztem a kezén lévő mélyedéseket, gödröcskéket.

– Köhöm… Mondani akartál valamit – emlékeztetett Jake, ezzel kirángatva a gondolataim közül. Felpillantottam Edward fehér arcára, ami talán még halványabb volt a kislámpám gyér fényében.

– Igen – kezdett bele szerelmem elmélázva, miközben egy hajtincsemet nézegette. – Úgy gondolom, hogy magyarázattal tartozom, de azt tisztázzuk, hogy nincs okom mentegetőzésre. Talán Bella járt a legrosszabbul, hiszen neki kellett elszenvednie a legtöbb megtévesztést. – Most rám nézett, nekem mondta a szavakat. – Nem kell elmennünk. Furcsán hangzik, de nem én voltam az, aki arra kért, hogy menjünk el Forksból. – A szemét figyeltem, égett benne a vágyakozás, hogy higgyek neki. A félelem, mint apró porszem, szállt a szemébe, ezzel elvörösítve a hártyát. Mint egy szemcse, mely ugyan méretéből adódóan elenyészően kicsi, mégis kínzó vörösséget, fájó viszketést okozhat.

Próbáltam felfogni, hogy mit is mond. Fél órával ezelőtt nem ő volt az, aki arra kért, hogy menjünk el. Fél órával ezelőtt nem ő járt a szobámban, nem az ő édes illatát éreztem, nem az ő dallamos, lágy beszédét hallgattam. Ha nem ő volt az, aki miatt átkeltem volna akár a fél világon, akkor ki? Ki az, aki úgy néz ki, mint egy félisten, kinek a leggyönyörűbb lelke van a földön, de ezt a gyémánt csillogást elvakítja a grafit sötétsége? Kinek, ha nem Edwardnak? Lenne egy eddig eltitkolt ikertestvére, aki feljött a múltból és most rossz rémálomként kísért? Lenne, egy hasonmása, aki azért zaklatja, mert ő megkapott mindent, és a hasonmás megbízója egy álnok zsarnok, aki irigyli az személyes Herkulesemtől azt a csöppnyi boldogságot, ami végre ránk találhat?

A probléma az, hogy nem értem. Tudtommal nincsen senkiből se kettő, és ha mégis, akkor a személyiségük és ízlésük, beszédmódjuk különbözik. Ez az Edward pontos volt, kifinomult és udvarias. Felajánlotta nekem a maradás lehetőségét, de ártatlan és megbocsájtó, hatalmas csillogó szemei hozzáláncoltak. Akár a déli sarkra is vele tartanék, vagy India hatalmas őserdőibe, csakhogy vele lehessek. Egy kósza gondolatként ugyan megfordult a fejemben, hogy csak remélni tudom a gyémánt valódiságát, és nem csak az üveg megtévesztő csillámlása vakít el.

De, ha az az illető, aki Edwardként összepakolta a ruháimat és belegyömöszölte pár bőröndbe, az nem Edward volt, akkor mi bizonyítja, hogy a mellettem heverésző igazi?

– Ne nézz így rám, kérlek – megszakította a szemkontaktust és az ablakra nézett. Az üvegen túl a szakadó esőre, melynek hangját csak tompa puffanásnak hallottam. Az állam sokkal nagyobbat koppant a padlón, mikor Edward elkezdte magyarázni a történteket. Nem tudtam mit tud kihozni ebből, de mindenesetre érdekelt a válasza. Kíváncsisággal telve és az arcomon furcsa fintorral vártam a további magyarázatra. – Az… az nem én voltam. Tudom, hogy külsőre teljesen olyan volt az a férfi, mint én. Tudom, hogy nehéz ezt felfogni, és tele vagy kérdésekkel, de remélem, most kivételesen hiszel nekem…

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy még mindig az esőtől áztatott ablakot nézte, talán a cseppeket számlálva. Nem nézett rám, és ez zavart. Zavart, hogy kizár, mintha nem is nekem mondaná. Azt akartam, hogy bízzon bennem és meg merjen osztani velem bármit. Jót, rosszat egyaránt. Azt reméltem, hogy miután visszajött kicsit jobban figyel rám. Tudom, önző dolog így kisajátítani, de szükségem van rá. Nem tudok nélküle élni, minden pillanatban érte élek. Nem teheti meg, hogy eltűnik, nem bírnám ki a magányt. Az egyedüllét szürke fellegeiből szörnyű kínvillámok csapnának belém, s vékony bőröm nem bírja a nagy csapást. Mint papírdarab a tűzben, úgy tűnnék el én is a föld színéről, és nem emlékezne rám senki. A magány egyenlő a halállal, s ha senki sem emlékszik rám, olyan, mintha nem is éltem volna. Míg Edward örökre él az emlékeimben, addig kell léteznie egy ilyen angyalnak, mint ő. Az én gyönge emberi létem gyorsan a feledés homályába merül, és soha nem fogják megtudni azt sem, hogy éltem. Nem hagytam magam után semmi maradandót, így hamar a magány fekete villámainak martaléka leszek. A szívem kegyetlen vihara csak a végső megnyugvással fog enyhülni, s míg a másik felem távol van, én csöndesen a másvilágra térek. Ha egyel talán létezik másvilág, élet túl a halálon. Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemelnék egy második esélyt. Kaptam egy lapot, amivel úgy játszok, ahogyan akarok. Kaptam egy lehetőséget, amit meg is kellett ragadnom. Most is fogom ennek a lehetőségnek a kezét, nem eresztem az életem árán sem. Örökké vele akarok maradni és a lehetőségből mára talán már jövő lett.

– Az, aki fent volt egy régi ismerős. Mondhatjuk, hogy barát, hiszen egy ideig egy helyen tanultunk. Sokat találkoztam vele, és jól elbeszélgettünk, figyeltünk egymás biztonságára. Ő is vámpír, de nem nomádként élt. Még mindig itt lebeg előttem a valódi szemének rubin árnyalata, teli okossággal és megértéssel. – elmélázott egy kicsit, futó mosoly bujkált a szája szegletében. Fintorogva néztem rá, hiszen hogy lehet, hogy nem bukott le, ha karmazsinvörös volt a szeme?

Rám pillantott, érezhette a tekintetem égetését, ahogy a magyarázatot követeltem. Rózsaszín ajkai elnyíltak, halvány mosoly uralta arcát. Kivette a kezemből kezét, mire ijedten kaptam utána. Mielőtt elérhettem volna, az arcomra tapasztotta kezét. Hüvelykujjával finoman simogatta az arcomat és érintése nyomán felperzselődött a bőröm. A szívem gyorsan zakatolt, szaggatottan vettem a levegőt. Ha oly sok minden változott is az elmúlt időben, ez nem. Hevesen verő szívvel, de határtalanul boldogan bújtam a tenyerébe, nyugodtan konstatálva, hogy tényleg itt van, tényleg velem van.

– Most olyan nyitott az arcod. Le tudtam olvasni róla szinte minden gondolatot – mondta és éreztem a hangján, hogy mosolyog. Lehunyt szemmel vártam a folytatást, nem akaródzott elengedni. – Kíváncsi vagy. – Az arcomon éreztem hűvös leheletét, a hangja halkabb lett és közelebb hajolt hozzám. Tudtam, hogy talán egy-két ujjnyi távolság van köztünk, éreztem a testéből áradó kellemes hűvösséget, mégsem nyitottam ki a szemem.

– Igen – leheltem, bár nem is tett fel egyetlen kérdést sem. A szívem hevesen vert, mint egy megállíthatatlan óra, ketyegett a mellkasomban. Éreztem Edward egyre gyorsuló lélegzetét arcomon, lágyan simogatta bőrömet. Hűvös ajkait egy pillanatra az enyémhez érintette, így a forró lélegzetem egyre ütemtelenebbül szállt. Csodálatos érzés volt, ahogy finoman egymásba fonódott a két ellentét, a forró és a hideg, a puha és a kemény. Nem csókoltam meg és ő sem vágyott most többre, vagy csak nagyon jól leplezte. Pár centire az ágy fölött éreztem magam, lebegtem az édesen mámoros érzésben. Jól esett közelsége, lágy érintése. Mindennél többet jelentett nekem, hogy ott van, velem van. Csak lebegtem, mint egy kósza bárányfelhő, nem kerestem semmit, nem akartam semmit csak így lebegni, érezni ajkait az enyémeken.

Egy erőszakos köhintés azonban kirángatott a fellegek nyugalmából, keményen koppantam az ágyon. Eltávolodtam Edwardtól és az összetört álmoktól, mérgesen kerestem Jacobot. Már nem a hintaszékben ült, az ablak előtt állt és az erdőt nézte. Az eső még mindig kíméletlenül zuhogott, sűrű függönyt terítve a tájra.

– Kíváncsi vagyok – egy apró mosollyal Edward ajkához érintettem az enyémet, majd eltávolodtam tőle. Csúnyán néztem Jacob barna alakjára, majd minden figyelmemet szerelmemre irányítottam. Kezeimet a tenyerében tartotta, mintha üveggyöngy lett volna egy kagylóban. Törékeny pihének tűnt az ő erős kezei közt.

– Williamnek hívják a vámpírt – folytatta a történetet és én ittam minden szavát. Az ajkát néztem, ahogy tökéletes kiejtéssel mond minden egyes betűt, és az az igéző mozgás, ahogy formálta a szavakat teljesen lekötött. Magához láncolt, mintha mágnes lennék, vonzott. – Neki is van különleges képessége, ez teszi lehetővé a rejtőzködését. Alattomos egy képesség, és ráadásul felhasználja az embereket is hozzá… Mikor vizuálisan látja az embert, az agya feldolgozza minden egyes ráncát, arcának minden szegletét. Tulajdonképpen beszkenneli azt a személyt és ugyanazzá a férfivé át tud alakulni. A DNS-e, és a személyisége, a lelke és a szokásai nem változnak, de az alany testét teljesen átveszi. Az illatát, a szemszínét, a mozgásának dinamikáját, a hangját, mindent. Tudta kombinálni is a tulajdonságokat, hogy mégse tűnjön fel senkinek sem a hasonlóság. A szemszínét kékkel, zölddel, barnával, szürkével korrigálta, hogy eltűntesse a vörös ragyogását. Jóban voltam vele, mert értelmes volt és okos, de engem soha nem utánzott. Megígérte, hogy engem nem használ fel ilyen célra. Úgy látszik az idő múlásával az ígéretek a homályba vesznek… - egy pillanatra elhallgatott, majd újult erővel kezdett mesélni.

– Willnek nem is tudom milyen az igazi arca. Barna haja van szerintem, mert nagyon sokszor volt olyan a haja, talán ezzel közvetített valamit magából. Körülbelül olyan magas, mint én, talán egy picivel magasabb is. Jó hangulatú volt, mindig megtalálta az élet mosolygós oldalát, de soha nem felejtette el az élet torz oldalát. Mindig tudott meglepetést és fejtörést okozni egy-egy gondolatával, mondatával. De, ha megsértették, akkor aztán hatalmas égzengést tartott. Senki nem úszta meg szárazon, aki vele packázott. Néhány esetben segítettem a büntetésosztásban, néhány esetben azonban a föld alá süllyedtem volna, és mélységesen elítéltem őt. Will kapcsán ismerkedtem meg Candyvel, egy szőke vámpírlánnyal. Neki nem volt különleges képessége, de nagyon aranyos lány volt. Sokat beszélgettünk hármasban, volt mikor szinte minden éjszakát együtt töltöttünk. De aztán Candy többet szeretett volna köztünk, mint egyszerű baráti viszony. Én nem akartam belebonyolódni egy párkapcsolatba, Candy nem volt az esetem. Mindig is a barnákat szerettem – ezt most külön nekem mondta, egy angyali mosoly kíséretében, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Boldog izgatottság töltött el, de aztán rájöttem, hogy ez a Candy figura mégsem olyan jó helyen van.

– Költözködnünk kellett és Candy kérte, hogy vigyem magammal. Hivatkoztam mindenfélére, családra, tanulásra, táplálkozásra, mindenre, de hajthatatlan volt. Mindenáron velem akart jönni, de aztán az én türelmemet is kijátszotta, és nagyon csúnyán összevesztünk. Otthagytam, és éltem az életemet tovább. Később összefutottam párszor Willel, de nem említett a húgáról semmit és én sem kérdeztem. Aztán megszakadt köztünk a kapcsolat, már nem is beszéltem vele talán több, mint ötven éve. Most pár héttel ezelőtt idejött Forksba, megkeresett engem és velem együtt téged is megtalált. Candy küldte, aki volt olyan kegyes és adott nekem még egy esélyt nála, hátha össze akarnék jönni vele. A rózsákat Will küldte és elrejtőzött bennük. Mint kiderült más vámpírrá csak akkor tud változni, ha vért kap tőle. Ez elviekben teljességgel lehetetlen, mivel nekem nem folyik vér az ereimben. De szerintem mégis talált valamit, mert az egyik rózsával megsebesített, ezzel vért serkentett az ujjamból. Felhasználta a személyem és téged megpróbált elrabolni. Szerencsére Jake észrevette a különbséget, így sikerült kicsalni hozzám. Ugyan elmenekült, de megtudtam egyet, s mást a gondolataiból. Például Jacobot nem tudná lóvá tenni, és a többi farkast sem, mivel Will nem tud gondolatokat olvasni. Más az illata is, és másképp viselkedik. Hosszabb időre nem változhat vámpírrá, mert, akkor legyengül és a saját alakját visszanyeri. Ezzel az álcájának lőttek.

Megkövülten hallgattam a történteket, nem tudtam hová tenni az egészet. Némán figyeltem Jacobot, lassú mozdulatait, ahogy felém közelít. Edwardra nézett, aki kelletlenül bólintott, majd megfogta a kezemet. Váratlanul ért a mozdulat, de kellemes melegséggel töltött el. Jake-nek fenyőillata volt, mintha kint járnék a fák közt. Szerettem ezt az illatát, békés nyugalmat árasztott magából. Míg valamelyest felébredtem, a szereplők és a történések keringtek előttem. Próbáltam elképzelni a helyszíneket, a veszekedést és Edwardot. Candy mérges és csalódott arcát, ahogy bosszúért kiált. Will különleges képességét, mint egy röntgen átvilágítja a testet, beszkenneli és lemásolja.

Kritikát várok, pusszantás: Wedó