16. Fejezet

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de azért itt a tizenhatodik fejezet is. Most egy kicsit könnyebb a teher, így gyakrabban lesz friss, ígérem.
Több hozzáfűzni valóm nincs, jó olvasást kívánok! :)

Véres pusszantás: Wedó

Ui.: Szavazzatok rám!

16. Éjjel

/Bella szemszöge/

Megpróbáltam elképzelni Candy és William személyiségét, kinézetét, de valahogy homályos volt a kép. Nem tudtam beilleszteni őket Edward mellé, távol álltak az ő finom lelkétől. Edwardot gonoszság és becsvágy sose vezérelte, emberek kinézetét nem lopta el soha, így nem tudtam elképzelni ilyen társaságban. Bár lehet, hogy ez az álmosságnak tudható be. Hadakoztam a lecsukódni készülő pilláimmal és egyelőre sikerült tartanom magam velük szemben.

Furcsa volt Edward múltjáról hallani, először mesélt a régebbi életéről. Igaz, soha nem is kérdeztem a múltról. Talán azért, mert nem merült fel bennem, talán azért, mert féltem. Féltem a tudástól, féltem attól, hogy amit hallok, nem fog tetszeni. Alapvetően nem tartom jó technikának, ha menekülök az információk elől, inkább sújtson le az igazság, minthogy évekig lebegjek a remények tengerében, hogy végül még jobban fájjon a valóság. A remény egy alattomos dolog, a szívünk mélyén mindig óvjuk. Talán a remény hal meg utoljára. Történt, nem is olyan régen, hogy mélyen elástam magamban még a csíráját is. Nem engedhettem meg magamnak a remény luxusát, de nem is akartam felejteni. Féltem az emlékezéstől, de még jobban a felejtéstől. Fogalmam sem volt, ugyanakkor pontosan tudtam mit akarok. Két részre szakadtam és vártam a csodát. A csodát, ami végül nem jött el, de mégis sikerült visszakapnom a legdrágább kincsemet. Lehet, hogy nem is érdemlem meg. Talán nagyobb szükségem van a levegőre, mint rá, de mégsem így érzem. Fontosabb a saját életemnél, bármikor tálcán kínálnám fel neki a lelkem, a lelkem, ami már úgyis az övé. Én döntöttem. Alice látott olyannak, mint ők. Látott engem hófehér, márvány bőrrel, mely csillogott, akár a víztükörben megcsillanó tündéralak. Látott aranybarna szemekkel, melyek az elkötelezettségemről adtak bizonyságot, látott Edward oldalán, ahogy – akármilyen furcsán is hangzik – helyt állok. Látott engem vámpírként.

Ez a gondolat önelégültséggel töltött el, boldogan fúrtam fejemet szikla-mellkasába, mely hideg volt, mégis otthonos békét sugárzott. Elmosolyodtam és mélyen beszippantottam mámorító illatát, ami a cseppentett mézre, málnára, selyemre és cukormázba foglalt boldogságra hasonlított. Egyedi volt, lágy harmóniát alkotva. Ez az illat minden volt és lehetett számomra. Ha belélegeztem, akkor émelyítően bársonyos volt, máskor felpezsdítette a véremet, mintha energia-fröccsöt kaptam volna. Volt, mikor elvarázsolt, lassan, kíméletesen kalauzolt el a vágyak, vagy éppen az álmok tengerébe. Lehettem mellette hercegnő, vagy koldus. Voltam mellette boldog, szomorú, fáradt, éber, lassú, gyors. De legfőképp boldog. Közelsége mindig megnyugvást hozott, fájó szívem lassú dobbanásai, vidám, gyors ütemre váltottak, ha megjelent. Betoppant az életembe és mindent elvett tőlem. Nélküle szegény lettem, egy nincstelen senki. Vele mégis úgy éreztem mindenem megvan, amire valaha is vágytam, sőt több is.

A boldogság lágy tengerében úszva gyorsan telt az idő, pilláim hamar elnehezedtek. A fáradtság finom leple, lassan hintette be testemet. Egy ideig harcoltam a sötétséggel, de a békesség árnya erősen nyaldosta szemeimet. Fel kellett adnom a küzdelmet az fáradtság ellen, így nyugodtan hunytam le pilláimat. Egy utolsót szippantottam Edward mámorító illatából, majd elnyomott az édes álom.

/Edward szemszöge/

Türelmesen, csendben vártam, ahogy megemészti a hallottakat. Elég sok információt zúdítottam rá, legfőképp a múltamról beszéltem, amit eddig nem nagyon hangoztattam. Természetesen az egyedül töltött éveket mondtam neki, de csak említésszerűen, pontos történéseket, adatokat, ismeretségeket nem hallott tőlem. Féltem elmondani neki bármit is a múltamból, hiszen, akkor rájönne, hogy valójában mekkora szakadék van köztünk. Persze, érzékeli a különbségeket és én is pontosan tudom a határokat. Nekem jobban kell figyelnem Bellára, hiszen hozzám képest olyan törékeny, akár egy szappanbuborék. Ha egy pillanatra nem figyelek rá, ha elvesztem a kontrollt, annak szörnyű következményei lehetnek. Belegondolni is rossz, hogy milyen könnyen tönkre tudnám tenni az életét. Egyetlen rossz mozdulat, egy erősebb szorítás.

Megborzongtam erre a gondolatra, és megpróbáltam kellemesebb mederbe terelni gondolataimat. Hallgattam egyenletes, egyre lassuló szívverését, mely mindig megnyugtatott. Egy biztos pont volt az életemben és ez Bella szívének dobbanásai. Otthonosan öleltem körbe hideg karjaimmal kedvesem meleg testét. Féltem, hogy fázik az ölelésemben, de egyelőre nem reszketett és semmi jelet nem adott teste az ellenállásra. Vagy az önfenntartó ösztöneit ásta porba, vagy tényleg nem fázott. Az előbbi mellett döntöttem, így nyugodt szívvel fontam köré karjaimat. Kellemes érzés volt, hogy újra itt volt velem. Otthonosan fektette fejét a mellkasomra, amitől csak még jobban megerősödött bennem ez az érzés. Boldog voltam, minden porcikámat átjárta a szerelem. Távolinak tűnt az a gondolat, hogy bánthatom, nem is értettem magamat. Attól féltem, hogy elveszítem mellette az önuralmamat. Most, még ilyen közel hozzá, lágyan bújtam hozzá, pillekönnyen tartottam körülötte a karjaimat, nem féltem a szörnyetegtől. A vadat pár hónappal ezelőtt eltemettem magamban, azóta se tört felszínre. Nem tört és nem is hagyom, hogy előhozza belőlem bármi is. Volt olyan időszak, mikor az ösztöneimnek éltem és kíméletlenül, póráz nélkül jártattam a szörnyet. Most ez másként van, gondolnom kell Bellára, gondolnom kell az életére. Attól függetlenül, hogy én már eladtam a lelkem, neki muszáj ezt az utat választania. Még mindig amondó vagyok, hogy jobb neki emberként és egy ideig nem fogok tágítani a döntésem mellől. Nem vagyok hajlandó átváltoztatni és Alice-nek is a lelkére kötöttem, hogy tilos titokban olyanná változtatnia, mint mi. Nem élhet, illetve létezhet ilyen formában egy olyan angyal, mint kedvesem. Túlságosan féltem a haláltól, ahhoz, hogy el tudjam engedni. Nem maradhat egyedül, nem maradhat veszélyben. Azonban be kell látnom, hogy az utolsó mondatrész Bella esetében teljesíthetetlen. Megmaradt mágneses tulajdonsága, amivel magaköré gyűjti a veszélyt. Legyen az vámpír, vérfarkas, szikla, vagy bármi.

Éreztem, hogy Bella légzése egyre mélyül, már alig volt ébren. Aztán egy utolsó szusszantás után végleg megnyugodott, szíve békés ritmust diktált.

Jake nagy levegőt vett, lassan fújta ki. A hintaszékben ült és feszülten próbálta elkerülni tekintetével a kettősünket. Ez persze kevés esetben sikerült, folyton ránk tévedtek kíváncsi, irigykedő szemei. Szerette volna a helyembe tudni magát, hogy az ő karjai közt leljen nyugalomra Bella. A hiú ábrándokhoz soroltam ezt a vágyálmát, csak képzelgés volt, a valóságban szinte lehetetlen lett volna megvalósítani. Jake hadakozott a sorssal és a lehetetlennel, próbálta magához kötni kedvesemet. Minden kapaszkodót kihasznált, hisz tudta, ahhoz, hogy a leghalványabb esélye is meglegyen, a hibáimra is szüksége van.

– Ne bámulj – morgott rám csöndesen. Nem akarta felébreszteni Bellát, aminek én is nagyon örültem, hiszen most kivételesen nyugodtan aludt. Mióta visszajöttünk a Volturitól, általában tudatalattija folyton körülötte mozgott. Gyakran elhangzott az én nevem és Aroé is. Volt, mikor sikoltozva ébredt és folyton azt kiabálta, hogy „Ne bántsd! Ne bántsd Edwardot!” Folyton engem próbált védeni, mikor magát kellett volna. Kinéztem az ablakon, át a vízcseppektől áztatott üvegen. A sötétségben alig lehetett látni, ahogy az eső szinte egyenes vízesésként zúdítja a vizet. A tető hangján azonban sokkal jobban lehetett hallani. Szűnni nem akaró kopogások végtelen sorozata, számomra idegesítően hangosan verte a cserepeket.

– Hogyan tovább? – kérdezte pár perc néma csend után Jacob. A nomád vámpírokra gondolt, Willre és Candyre. Hangjában, ha félelem nem is, aggodalom mindenképpen csengett. Félve pillantott a karjaim közt édesen szundikáló Bellára, majd újra rám nézett.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Fogok még járkálni az erdőben, hátha visszajön Will, de a városban még inkább nyitva tartom a szemem. Nem érhet meglepetés.

– Rendben, de az erdőt inkább hagyd meg nekünk. A fák közt biztosabbak vagyunk és La Push területét is őrizzük – kérte Jake, mire bólintottam egy aprót. – Természetesen, amint találunk valamit, szólunk nektek. Leginkább neked, vagy Dr. Cullennek.

– Köszönöm – motyogtam, miközben megpróbáltam kicsusszanni Bella alól. Mikor érzékelte mozgásomat, megmarkolta a pólómat és erősen szorította magához. Forgatta a fejét és homlokára ráncok gyűltek, majd kétségbeesve mondta a nevemet.

– Edward – nyöszörögte. – Edward… ne! Ne hagyj el!

– Nem hagylak el – suttogtam a fülébe, hogy kicsit megnyugodjon. – Soha.

Jacob csípős gondolatai ordítottak a fejemben. „Egyszer már megtette. Már semmi nem bizonyíthatja, hogy nem teszi meg még egyszer.” Nagyon sajnáltam Jacobot, többre tartottam ennél, de most sokat esett a szememben. Nem mintha olyan nagyra tartottam volna, de most dobókocka méretűre zsugorította magát.

– Jacob – csóváltam a fejemet. – Te ennyire őrültnek tartasz? Azt hiszed, ismered a gondolataimat?

„Nem. Te ismered az enyémeket.” Gondolta.

– Jacob, én soha többé nem tudnám elhagyni, soha.

„Én azért reménykedek. Voltál már olyan őrült, hogy elhagyd. Talán leszel még egyszer bolond…”

Gondolkodtam az utolsó mondatán, de nem mertem belegondolni se, hogy milyen érzés lenne újra elveszíteni. A belső szörnyem kárörvendően nevet és szítja bennem a bűnös gondolatokat. „Miért nem ölted meg mindjárt? El kellett hagynod, különben tényleg felemésztette volna a belső, igazi éned. Ez vagy te, Edward Anthony Mason Cullen. Egy szörnyeteg és ezt te is pontosan tudod.”

Megráztam a fejem, hogy kiverjem onnan ezeket a gondolatokat, hiszen nem lehet igaza ennek a belső ördögnek. Az vagyok, aki lenni akarok. Azt teszek a sorsommal, amit akarok. A magam döntése alapján vagyok vegetáriánus, én akartam emberek közt élni. Én választottam ezt az életet, én választottam a szerelmet az üres vágyakozás helyett. Igenis én irányítom a sorsom… javarészt. Igazából az életem kiszámíthatatlan, mindig jön egy váratlan fordulat. Születés, boldog gyerekkor, felelősségtudatos katonáskodás, halál, újjászületés, vegetáriánussá válás, tanulás, Bella.

Jacob gondolatai haloványak és kuszák lettek, majd ő is szép lassan átrepült az álmok világába. Beszippantotta a sötét lyuk, ami a tudatalatti titokzatos helyeire vezet. Jacob finoman horkolni kezdett, mikor átlépte azt a bizonyos kaput.

Hajnali egy óra felé járt, mikor sikerült észrevétlenül kicsusszannom Bella alól. Az eső még mindig kegyetlenül ostromolta a cserepeket, így mikor kiugrottam az ablakból jócskán eláztam. Behajtottam egy kicsit az ablakot, hogy ne ússzon a szoba, mikor reggel felébrednek. Bár reggelre már én is itt leszek, éberen őrzöm álmát az én drága Bellámnak és akaratomon kívül Jacobét is. Lehet, hogy tőle óradíjat fogok szedni…

Szélsebesen száguldva szálltam szorgosan a Cullen ház felé. Az esőcseppek innentől már leperegtek rólam, túl gyors voltam, ahhoz, hogy megmaradhassanak rajtam. Hamar odaértem a házhoz, ahol világosság fogadott. A lámpák szinte mindenhol fel voltak kapcsolva. Mikor beléptem a házba leállíthatatlan ’mindenlébenkanál’ húgom fogadott.

– Ne felejtsd el, hogy reggel Bella nálunk kezd – csiripelte.

– Alice, nem biztos, hogy ez most jó ötlet. Will és a többiek miatt. Jacob is aggódik és lehet, hogy biztonságosabb, ha nem autókázunk annyit az erdőben – lomboztam le, de Alice hajthatatlan volt.

– Rendben, de akkor ott foglak várni titeket a parkolóban és nem ússza meg ennyivel a kis mágnes – ígérte és ördögi tekintetén nevetnem kellett. Esme lépett be a nappaliba mosolyogva, miközben a kezén lévő sütőkesztyűt húzta le. Fölösleges volt, de mégis megadta a módját a sütésnek. Ha már használja a konyhát, igényesen tegye.

– Készítettem egy kis útravalót Bellának – mondta elégedetten. Gondolatai is azok voltak, de nem a sütemény miatt. Miattam elsősorban, hiszen olyan régen hallott már önfeledten nevetni. Sokat köszönhetett Bellának, többek közt a zombi korszakom végét is.

A levegőben szörnyű szagok terjengtek, csípte az orromat minden egyes légvétel. Az emberi ételek nem voltak éppen étvágygerjesztőek a számomra. A süteményben volt fahéj, tojás, liszt, cukor, alma és még sok más alapanyag is. Ha jól sejtettem Esme almás pitét készített Bellának, nem is kis adagban. Szerintem legalább egy hétig fog a sütin élni…

Egy puszit nyomtam anyám arcára, majd felrepültem a szobámban. A szekrényemhez mentem egy ruhaváltás miatt. Kivettem az éppen kezembe akadó első inget, majd az asztalra tettem. Választottam egy másik farmert, mire Alice toppant be. Elvette az inget az asztalról, visszatette a szekrénybe, majd egy másikat adott a kezembe. Nem értettem mi baja volt a fekete ingemmel, de szó nélkül vettem fel a sötétkéket, amit a kezembe nyomott.

Alice már ment is volna ki a szobámból, de elkaptam a kezét.

– Köszönöm – suttogtam és egy puszit adtam kedvenc húgom homlokára.

– Bármikor – mosolygott, majd eltűnt az ajtóm mögött. Emmett váltotta a hiperaktív manót, aprót kopogtatva lépett be a szobámba. Kényelmesen ledobta magát a kanapémra és érdeklődve figyelt. Felfüggesztettem a ruhaváltást és leültem mellé.

– Van már valami hír Willről? – kérdezte izgatottan.

– Ma este kapott tőlem egy-két pofont, egyébként nem sok – motyogtam vállrándítva.

– Most hol van? – folytatódott a vallatás.

– Nem tudom, elmenekült. Bement az erdőbe és nem láttam kijönni… Figyelj Em! – kezdtem kicsit ideges lenni, miután hümmögött egy párat. – Nem merem sokáig Jacob Black gondjaira bízni Bellát. Mindketten alszanak a házban, ha netán tán most akar lecsapni, akkor teljesen védtelenek. Ne bízom Jacobban és Jacobra az életemet. Ha nem haragszol, most mennék.

– Persze, menj csak. Majd beszélünk – mondta és kiment a szobámból.

Kissé megkönnyebbülve, de korántsem teljes nyugalommal fújtam ki a levegőt. Átvettem a farmeromat, és kicseréltem a cipőmet is. Egy kék pipás spotcipőt húztam fel a régi barna helyett. Mikor késznek nyilvánítottam magamat, felkaptam egy stóc könyvet az asztalomról, majd lerohantam a konyhába. Felkaptam a mai adag süteményt, amit Esme küldött szerelmemnek. Könnyen lavíroztam a cuccokkal, míg a garázshoz értem. Kattant a Volvo zárja és az autó kinyílt. Beraktam hátra a süteményt és a könyveket, majd életre keltettem a motort.