17. fejezet (1.rész)

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem siekrült pénteken kitenni, de fellángolt bennem a Breaking Dawn láz, így szinte az összes szabadidőmet az olvasással töltöttem. Mondanom sem kell fergeteges a könyv és remélem, hogy megbocsájtjátok ezt a kis csúszást. A többség talán megérti mire gondolok! ;) Nem sokára jön a fejezet második fele, addig is véres pusszantás minden kedves olvasónak!
Wedó

17. Újra éledve (1.rész)

/Edward szemszöge/

A kocsi gyorsan száguldott a vizes úton, miközben idegesen dörömböltem a kormányon. Elindítottam egy CD-t, amin kemény, zúzós számok voltak. Az énekessel együtt kántáltam a versszakokat, és sikerült valamelyest elterelnem a figyelmemet. Nem tartott azonban a kikapcsolódás sokáig, mivel hamar odaértem a Swan házhoz. Pár sarokkal az utcájuk előtt leparkoltam és futva tettem meg a maradék távolságot. Reggel, ha Charlie kilép az ajtón és az én kocsimat találja a feljárón, akkor biztosan dührohamot kap, ami senkinek se jó. Nekem viszont nem osztott, nem szorzott ez a távolság, hamar odaértem a ház falához.

Felugrottam a párkányra, majd finoman megtoltam az ablakot. Nyikorogva nyílt ki és elhatároztam magamban, hogy legközelebb hozok olajat. Beugrottam, majd egy gyors népszámlálást tartottam. Bella az ágyban feküdt és aludt, Jacob a hintaszékben horkolt, Charlie gondolatai pedig egy jó nagy csokistorta körül forogtak. Abból tudtam, álmodik, hogy a csokitorta tetején megjelent Renée és táncolva gyújtotta meg a gyertyákat. Nem volt nagyobb a nő egy gyufaszálnál, Charlie áhítatosan álmodott minden részletet. Éreztem a gondolatain keresztül a vágyódást és a beletörődést. A fejében többször lejátszódott már a szakítás jelenete, de szerintem sikerült már megemésztenie a veszteségeket.

Beljebb mentem a szobába és a szemem megakadt Bella éjjeli szekrényén. Egy könyv volt hanyagul letéve a digitális óra mellé. A borítón a Rómeó és Júlia cím díszelgett és engem kirázott a hideg. Kezembe vettem a rongyos kiadást és megszemléltem a könyvet. A könyvjelző a mű végénél volt betéve, épp a párviadalnál volt betéve. A szerző röviden és tömören írja a jelenetet Paris és Rómeó közt. Küzdenek. Paris elesik.

Sosem értettem, Bella miért rajong annyira ezért a könyvért. Bár kezdem megérteni Rómeó helyzetét és szerelmüket. A végtelenségig és tovább haladó szerelmet, mely önzetlen és törhetetlen. Egy kapocs két ember közt, mely mindennél erősebb. Csak a halál választja el őket, sőt talán még az sem. Láttam már rengeteg feldolgozását jobbnál jobb színészekkel, de sose tudott igazán megfogni. Rómeót sosem értettem meg, hogy lehet ennyire bolond. Hibát hibára halmoz, s a saját elkeseredettségében keres menekvést. A családnevük miatt szenvednek, amit nem tartok igazságosnak, bár a jelen kor nem ítélheti meg az akkori életet. Nem ítélkezhetek se Rómeó, se Shakespeare felett, hiszen nincs jogom hozzá. Ez a darab ilyen lett, így lett világsiker.

Jacob hangos hortyogása szakított ki a műelemzésből és már nem volt kedvem Rómeóval foglalkozni. Helyette inkább Bellát figyeltem, ahogy békésen szuszog a párnáján. Egy szürke trikót és egy sortot használt pizsama gyanánt, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Teste vonzotta a szememet, alig tudtam nem rajta legeltetni tekintetemet. Barna haja itt-ott az izzadtságtól nedvesen tapadt a nyakára, vagy homlokára. Nem is csodáltam, hiszen Jacob szinte kályhaként fűtötte a kis szobácskát. Nem tudtam, hogy hova álljak, hogy ne legyek túl közel hozzá, de ne legyek túl messze Bellától.

Végül szerelmem oldotta meg a problémát. Forgolódni kezdett az ágyban, ide-oda mocorogni. Volt, amikor attól rettegtem, hogy legurul az ágy másik végén, olyan erősen forgott. Mintha keresett volna valamit, de lábai meg-megrándultak, amiből arra következtettem, hogy szalad az álmában. Valahová rohan.

– Áú! – nyögte, majd mintha csak felállt volna egy esés után, újra futni kezdett. Bár ebben nem lehettem biztos. Egyre jobban kezdett izzadni, amitől kicsit megijedtem. Már az is megfordult a fejemben, hogy kirakom Jacob szűrét, mikor Bella egyszer csak felnyögött.

– Edward! – sóhajtotta és a síráshoz hasonlított a hangja. A lábai görcsösen mozogtak, nyugtalanul forgolódott. Nem tudtam mit kellene tennem, de nem tetszett a dolgok állása. Odamentem szerelmemhez és a homlokára tapasztottam tenyeremet. Ettől talán kissé lenyugodott, de pár perc után még jobban kezdett izzadni. A szoba feszült csöndjét Ő törte meg egy éles sikollyal. Felült az ágyban, és a takarót a szájához tapasztotta. Ekkor vette észre figyelő, aggodalmas szemeimet, amitől kissé hátrahőkölt.

Attól féltem, hogy Charlie netán tán felébred, de csak morgott egyet, majd újból horkolni kezdett a szomszédos szobában. Az álmában ez úgy jelent meg, hogy savanyú lett a csokoládétorta.

Jacob viszont teljesen kiütötte magát. Úgy aludt, mint a bunda, meg sem szakadt végtelen hortyogásának egyenletes menete. Ha bombát robbantottunk volna, akkor sem ébredt volna fel. Ennek nagyon örültem, végre kicsit valóban kettesben lehettünk Bellával. Jelenléte nem jelentett sokat, gyorsan meg tudtunk feledkezni a külvilágról.

– Edward – nyögte Bella, majd szorosan átölelte a nyakamat. Én készségesen húzódtam közelebb hozzá. Felültem az ágyra és a hátát simogattam, vagy nyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Szerelmem kapkodva szedte a levegőt, próbálta megemészteni, vagy éppen elfelejteni álmát. – Edward én úgy sajnálom! – mormolta halkan.

– Mit sajnálsz Bella? – kérdeztem meglepetten. Eddig nekem volt okom szabadkozni, őt nagyon ritkán láttam, vagy hallottam ilyennek.

– Csak egy álom – motyogta. – Csak egy álom volt.

– Mesélj az álmodról – kérleltem és ő készségesen mormolta a nyakamba történetét. A sírással küszködve mesélte, ahogy szaladt az erdőben. Az álmában minden olyan valóságosnak, élénknek tűnt, nem is vette észre, mikor tért le az ösvényről. Az erdő mindenhol egyforma volt, minden fa egyforma, kétségbeejtően ugyanolyan. Azt mondta, hogy engem követett. Én tűntem el a fák közt, miattam eredt útnak a végtelen erdőségbe. Hiszen - újra - elhagytam, és nem tehetett mást. Tudta, hogy nem képes már egy napot sem végigélni nélkülem, így kétségbeesetten futott utánam. Aztán volt egy pont az álmában. Egy pont, ahol minden felfordult és a rémálom a tetőpontját érte el. Annál a pontnál jött rá, hogy engem hiába keres. Hiába fut a láthatatlan lábnyomom után, túl jól elrejtettem nyomaimat, túl gyorsan száguldottam előtte. Túl kevés Ő, ahhoz, hogy megtalálhasson. Tudta, hogy csak, akkor térek vissza, ha én úgy találom jónak, és tudta, hogy ez sosem fog megtörténni. A fájdalmas tény borotvaként szúródott mellkasába, éles gyötrelmet hagyva maga után. Ekkor sikoltott a kíntól, ekkor ébred fel, ekkor találta magát ismét szemben velem.

Próbáltam csitítani, elfeledtetni vele az ilyen szörnyű rémálmokat. Volt alapja az álomnak, de teljességgel kizárt, hogy tényleg előforduljon. Túl erősen kapaszkodok Bellába, ahhoz hogy újra elhagyjam. Túl önző vagyok, ahhoz hogy nélküle éljek, ezzel veszélybe sodorjak egy városnyi élőlényt. Az őrületnek is volt határa, már csak az a kérdés, hogy hol…

Pár perc múlva az altatódalát kezdtem dúdolni, az mindig megnyugtatta. Nem csak nyugodt lett, hanem újból álmos is, így békésen vándorolt ismét az álmok végtelen világába. Én pedig éberen őriztem álmát, amíg a hajnal el nem jött.

/Bella szemszöge/

Mikor felébredtem csapzott voltam és a szemem alatt kék karikák éktelenkedtek. Edwardnak el kellett mennie, így gyorsan suhantam a fürdőszoba felé. Próbáltam valamiféle emberi külsőt varázsolni elnyűtt testemre, de nem nagyon sikerült a fárasztó éjjel után. A rémálmok leszívták az energiámat, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, hátha az valamit segít. Éberebb lettem kissé, de a kék elszíneződéseket nem tudta eltűntetni.

Álmos fejjel, kicsit még kómás állapotban öltöztem át, majd visszamentem a szobába. Jacobot szerintem egy tank sem ébresztené fel, így megpróbáltam szavaimmal feltámasztani őt. Azonban hiába szólongattam a mormota nem akart felkelni. Megfogtam forró karját és azt ráncigáltam, de mintha meg sem érezte volna. Hirtelen elhatározástól vezérelve visszamentem a fürdőbe, megtöltöttem a fogmosó poharamat hideg vízzel. Kortyoltam belőle egy keveset, majd a többit finoman csorgattam Jake fején. Az utolsó cseppeket nyakára szórtam, ezzel is próbálva újraéleszteni legjobb barátomat. Még szerencse, hogy a hideg víz hatására fejrázva ugrott ki a hintaszékből. Mintha egy medvének elég adag altatót kapott volna, úgy horkolt egész éjjel.

– Hűha! Mi az? Mi az? – rázta ki a hajából a vizet.

– Jó reggelt álomszuszék! – köszöntöttem önelégült mosollyal. – Neked nincs ma iskola?

– De, és lassan mennem is kéne – biggyesztette le ajkait.

– Majd én, elviszlek! – szólt be Charlie az ajtón. – Gyere reggelizni!

Lementünk Jake-kel a konyhába, ahol apu várt minket.

– Hogy telt az est fiatalok? – kérdezte Charlie, mire Jacob csak vállat rántott.

– Mit lehet enni? – tért rögtön a lényegre.

– Most csak müzlire van idő, mindjárt becsöngetnek – erre lehervadt mosolya és elgondolkodón bólintott. Én összeraktam két adag reggelit és be is lapátoltam a saját adagomat.

- Elmentem, sziasztok! – köszöntem vissza nekik, miközben lekaptam kabátomat a fogasról. Épp nyitottam volna a Chevym ajtaját, mikor egy hideg karba ütköztem. Edward vakító mosolya fogadott, ahogy felnéztem. A kezem elkapta az övét, ujjaink természetesen fonódtak egybe, miközben szótlanul lépkedtünk az ezüst Volvo felé. Beültetett az anyós ülésre, majd beszállt a volán mögé. Még épp elkaptam Charlie és Jake szúrós tekintetét, mikor az autó kilőtt.

– Milyen volt az éjjeled? – kérdezte Edward színpadiasan.

– Amíg nem voltál velem, addig siralmasan – nyöszörögtem. – Aztán pedig fantasztikusan – feleltem áhítattal telve. Edward csak kuncogott, majd végigsimított arcomon hűvös kezével, amitől kellemesen megborzongtam. Hamar odaértünk az iskolához, ahol szinte már minden hely teli volt. Edwardnak mégis sikerült belavíroznia egy üres helyre. Gyors léptekkel, sietve haladtam az első órám felé, bár nem szívesen váltam el szerelmemtől. Egy apró csókot lehelt ajkamra, majd elváltunk. Én a hármas, míg ő az ötös épület felé tartott. Próbáltuk követni az őszi órarendet, ahol szinte minden óránk közös volt, de sajnos a spanyol tartozik az kevés kivétel közé, ahol mégis el kellett válnunk. Én a matekórámra siettem, bár legszívesebben nagy ívből elkerültem volna a termet. Mr. Varner nem tartozott a kedvenceim közé és ő sem tolerálta a matematikához való hozzáállásomat. Legjobban az zavarta, mikor csak fizikailag voltam jelen óráin, de hiába szólított fel, nem sikerült aktivizálnia.

Épp csöngetéskor estem be a terembe, ahol már mindenki ott volt. Lehuppantam az időközben megüresedett - mivel Jess nem bírta elviselni undokságomat abban a bizonyos, botrányos félévben – padba. Elővettem a tankönyvemet és füzetemet, majd egy tollal a kezemben vártam az óra kezdetét. Szórakozottan játszadoztam a tollal, ide-oda forgatva, míg le nem ejtettem a földre. Hajoltam le érte, de Mike hamarabb felkapta. Mogorva pillantással, hanyagul adta oda nekem, mire én szégyellősen elsuttogtam egy köszönömöt. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért elhanyagoltam a barátaimat. Eddig észre sem vettem, mennyire egyedül vagyok, de most valahogy koppant a dolog. Reméltem, hogy a csöndes Angela még a barátjának tart valamilyen szinten, de ha már ő sem, akkor tényleg nagyon elszúrtam. Eldöntöttem magamban, hogy mostantól éberebb leszek és megpróbálok figyelni mindenkire. Többet közt a matektanárra is, aki épp most lépett be a terembe. Egy unalmas óra vette kezdetét, de valahogy élénkebbnek tűnt az egész. Hallottam, hogy mit mond Mr. Varner és értettem is nagyjából az egészet. Életemben először feltettem a kezem, hogy válaszoljak egy kérdésére.

Meglepődve szólított fel és a helyes válasz hallatán önelégült mosoly húzódott ajkaira. Nem tudtam pontosan, de szerintem büszke volt magára, mert sikerült némi érdeklődést kicsikarnia belőlem. Az utolsó percekre azonban elpárolgott a lelkesedésem és feszülten, rajtra készen vártam a kicsöngőt. Már vágytam ki a teremből Edward karjai közé. Hihetetlen hosszúnak tűnt az a harminc másodperc is, ami még maradt az órából. Mikor végre meghallottam a megmentő csengetést rakétával a hátamra szerelve száguldottam az ajtó felé. Még sikerült elkapnom Mike szúrós pillantását, aztán kirepültem a teremből.

Ui.: Nagyon örülnék egy-két kommentnek, hozzászólásnak :)