20. fejezet + Díj

Hello.
Először is, köszönöm a díjat Galemich-nek!



Másodsorban pedig, szeretném kinyílvánítani részvétemet a Pokol Mélyi Szerelem olvasói iránt. Ez a hetvenfős társaság elhalálozott. Nincs véleményük, nincs megnyilvánulásuk, nincs semmijen maradandó szavuk. Egy szerintem nagyon bölcs idézet: "Azt akarod, hogy így emlékezzenek rád? Nem, azt akarom, hogy senki ne emlékezzen rám! Az azt jelentené, hogy meghaltam."
Tehát, felteszem a kérdést, hogy mi ezek után a tanulság? Senki nem hagyott maga után semmit! Magyarán olyan, mintha nem is létezett volna. Sajnálom, de elértem miattatok egy pontot. Egy pontot, ahol eldől, hogy milyen viszony alakul ki az olvasó és az író közt. A 18-19. fejezetnél estem le a ló egyik oldalára.
Nagyon mérges voltam rátok hetekig. Úgy voltam vele, hogy bezárom a blogot, és pukkadjatok meg, de ez egy hisztis kis p**** gondolata volt. Nem, én nem leszek ilyen. Nem követelődzök többet. Úgy voltam vele, hogy "Fehér ember megbocsát, de sosem felejt."
Sikerült elérnetek, hogy nem szeretem ezt a blogot. Nem szeretek feljönni rá, nincs semmi kedvem hozzátok. Mondjátok azt, hogy megsértődtem, így is lehet fogalmazni. Elértétek, hogy nem szeretlek benneteket.
Ezek csak az én érzéseim, amire eddig ti magasból tettetek. Talán el se olvassa senki ezt a pár sort, talán nem is érdekel senkit.Ettől függetlenül lesznek frissek, itt leszek. Ezt a játékot ketten is játszhatjuk. Nem vagyok isten, nem tehetek és nem is teszek meg bármit. Nem. Nem is bánom tulajdonképpen. De sose felejtsétek el azokat a sorokat, amiket most írtam. Sose felejtsétek el az álmatlanul töltött éjszakáimat, amiket miattatok éltem át. Sose felejtsétek el a sírva fekvéseimet, és azokat a reggeleket se, amiket miattatok kezdtem könnyes szemekkel.Poénkodhattam volna még egy sort, még pár fejezeten át. Lehettem volna erősebb, de itt volt a határ és nem tovább. Nem bunkóság volt tőletek, ezzel nem vádollak titeket. Csak nekem fájt igazán, mikor feljöttem szinte minden nap ide, és láttam, hogy senki se volt aktív. Senki se dobott meg legalább pár sorral.
Miért pont a 19. fejezetnél buktam ki? Mert a tizenkilencessel bajlódtam a legtöbbet. 11 oldalas fejezetet kaptatok, 11 oldalt nyomtam az orrotok elé, de hálátlanok maradtatok. Sajnálom, ennyi volt.Mint mondtam, frisselni még fogok, de bízni bennetek? Szeretni benneteket? Ezek után nem vagyok biztos benne, hogy még tudlak szeretni benneteket. Sajnálom.

Mindez azokra nem vonatkozik, akik velem izgulják végig a történetet, és ha nem is rendszeresen, de legalább egyetlen kommentet küldtek nekem.

Üdvözletem a hozzátartozóknak, csokrom az elhalálozottaknak:

Wedó

20.

/Bella szemszöge/

Miután Derobbal elfogyasztottuk a vacsorát, elmosogattunk, és elpakoltunk teljesen kifáradtam.

– Egyedül hagyhatlak egy percre? – kérdeztem tőle, mikor a TV elé ült.

– Hm? Oh, hát persze! El leszek – nyugtatott meg és egy vakító mosolyt küldött felém. Szégyellősen visszamosolyogtam, majd felszaladtam a fürdőszoba felé. Elintéztem a szükségleteimet, kezet és arcot mostam, majd elindultam vissza a nappali felé. Legnagyobb meglepetésemre azonban a TV le volt kapcsolva és Derob sehol sem volt már. Meglepetten pislogtam az üres kanapéra, majd mikor sikerült felkaparni a leesett államat Derobot kezdtem keresni. A konyhába belépve mindent rendben és tisztán találtam, mint ahogy otthagytuk pár perccel ezelőtt. Egyetlen különbség volt, az üres étkezőasztalon egy szál vörös rózsa hevert.

A dobozok még mindig a sarokban hevertek, és Derob jellegzetes illata még itt lengett a levegőben. Ő mégsem volt sehol, hiába néztem az asztalon heverő árva rózsát, az néma maradt, s nem felelt egyetlen kérdésemre sem.

– Derob? – kérdeztem tompán a rózsára fókuszálva, de a virágnak egy szirma sem mozdult. Ezek szerint elment. De mivel? Hogyan? A szakadó esőben? Megbántottam volna valamivel? Én remekül éreztem magamat, de ezek szerint Derob vakító mosolya is csak fogsorreklám volt. Mérges lettem rá, nem szerettem, ha egy ember nem a saját érzéseit mutatja. Még mielőtt tényleg megsértődtem volna, eszembe jutott, hogy esetleg Charlie hívta oda a balesethez. Igen, valószínűleg ez lehetett az oka, hogy eltűnt. Próbáltam beleringatni magamat ebbe az alternatívába, de a fejem egyik hátsó zugában csak úgy sikított az értetlenkedés. Egy biztos, nem fogok nyugodtan aludni ezen az éjszakán…