10. fejezet

10. Lehull a lepel

/Edward/

Halkan dúdoltam Bella altatóját, és pár percen belül már édes álomba ringatta a lágy dallam. Tulajdonképpen nem volt szép húzás, de aludja ki magát. Egyébként is, még van némi nyomozni valóm. Tudom, hogy ez nem jó dolog, főleg nem Bella esetében, de szükségszerű. Meg kell védenem akár az életem árán is.

Betakargattam Bellát, és kicsusszantam az ágyból. Egy puszit leheltem a homlokára, mire ő forgolódni kezdett, és a nevemet motyogta. Kicsit megijedtem, hogy felébred, de csak sóhajtott egyet, és lenyugodott.

Próbáltam kiterjeszteni érzékeimet, kerestem a bűzt. Viszonylag könnyű volt megtalálni a fő forrását az émelyítő szagnak. Az íróasztalra volt letéve egy szál rózsa. Vörös szirmai lustán meredeztek különböző irányokba. Ellentétes érzések kavarogtak bennem, mert mégiscsak itt állok egy virág előtt. Nem több mint egy büdös gaz. Ugyanakkor csakúgy árad belőle a negatív energia. Valahogy olyan félelmetessé teszi. Fenyegetővé. Ahogy a tüskéi állnak, mintha ezer kardot szorongatna.

Na, de Edward? Megijedsz egy virágtól?

Mit kezdjek ezzel a gazzal?

Ha kihajítom az ablakon, akkor valahogyan vissza fog kerülni, ez biztos. Mi lenne, ha lehúznám a WC-n? A csatorna elég messze viszi…

Nem, ennél jobbat is tudok! Elég primitív módszer, de nem tehetek mást. Letépem a fejét. A bűzös kelyhét, mely minden bajnak okozója.

Megfogtam a szárát, ahol épp nem volt tüske, és kiugrottam vele az ablakon. Szélvész gyorsasággal rohantam, be az erdőbe, minél messzebb a Swan háztól. Forkstól. Azon gondolkodtam futás közben, hogy hogyan kerülhetett Bella íróasztalára ez a rózsa. Én kidobtam délután egy egész csokornyit. Charlie? Jacob?

Valaki más vitte fel?

Úgy érzem, erre a választ nem fogom megkapni. Nem tudom úgy feltenni a kérdést, hogy ne áruljak el valamit ebből az ügyből. Nem tudhat róla Jacob, és Charlie csak ellenérvként hozná fel, hogy virággyilkos vagyok.

Elérkeztem egy csinos, nekem épp megfelelő rétre. Távol volt Forkstól, távol a házunktól. Zöld fű meredezett, a szél lágyan ringatta. Csendes volt, békés. Itt nem fog zavarni senkit egy szál virág. Mégis, valahogy nem volt erőm elengedni. Eresszem rá ezt a negatív energiát egy ártatlan élőlényre? Jaj, most akarsz meglágyulni? Kérdezte a kisördög a fejemben. Most kivételesen hallgattam is rá. Két okból is. Egyik az, hogy, ha az eszemre hallgatok, akkor nem fogok temetést rendezni egy virágnak. A másik pedig az, hogy az angyalt sehol sem találtam a fejemben. Az ördögömre hallgattam tehát, és eldobtam a rózsát.

Kieresztettem a gonoszt az ujjaim közül, s békésen elindultam hazafelé.

Hogy, hogy nem, egyszerre szúrni kezdett az ujjam. Ilyet még sosem érzetem, ezért megálltam egy nagy tölgy mellett. Csak akkor nézem, hogy a fa törzsén egy rózsa van feltűzve, de nem akármilyen rózsa. Ugyanaz a hamvas tapintású növény, amit az imént eldobtam, ráadásul ez a felakasztott virág vérzett. Vörös nedű folyt szirmaiból, és émelyítő szag terjengett a levegőben.

Azonnal felfüggesztettem a légzést, számolva a csapda lehetőségével. Meg akartam érinteni a rózsát, mikor láttam, hogy a kezemből egy tüske áll ki. Szép méretes darab volt, így értetlen tekintettel húztam ki a kézfejemből.

Hogy kerülhetett bele egy tüske? Nem éreztem, hogy belém szúródott volna bármi is. Furcsa ez az egész, és nagyon nem tetszik nekem. Valami rossz előérzetem van. Mintha egy gonosz dolog felé közelednénk. Egy ördögi kirakóst játszom, és egyre jobban állnak össze a darabkák. De mit csináljak ezzel a büdös virággal?

/Bella/

Három kopogást hallottam az ajtómon, és álmosan nyöszörögtem egy „szabad”-ot.

– Reméltem, hogy beengedsz. – jött be Jacob egy félszeg mosollyal az arcán. Az ébresztő órámra pillantottam, és nagy meglepődéssel állapítottam meg, hogy még csak (este) 11 óra van. Ezek szerint vége a focimeccsnek. De akkor hol van Edward? Pedig itt volt, holt biztos, hogy itt volt, emlékszem! Vagy azt csak álmodtam?

Visszapörgettem magamban a múlt eseményeit, és magamban imádkoztam, hogy az édes csókok, és a finom simogatások nem csak képzeletem szüleményi voltak.

– Zavarok? – kérdezte Jake félrebillentett fejjel.

– Nem, dehogy, csak még egy kicsit össze kell szednem magam. Elhelyezni a dolgokat térben, és időben. – magyarázkodtam, és Jacobra emeltem a tekintetem. Sudár alakja melegséget árasztott. Rézbarna bőre vibrált a lámpafényben, és fehér fogsora ragyogott az éjszakában. Átéreztem, hogy milyen könnyű is lenne Jacobbal lenni. Az én egyszemélyes Napom… - sóhajtottam. Eszembe jutottak a garázsban töltött délutánok, a motorozós napok, a kirándulással eltöltött hetek. Ezt mind Jacobnak köszönhetem, és úgy éreztem tartozom neki. De amit fel tudnék ajánlani neki az édes kevés. A barátom lehet. Bár úgy érzem ez az ő oldaláról kicsit többet jelent, én viszont nem tudok annyit adni. Nekem ott van Edward, akire mellesleg most mérges vagyok, amiért így szó nélkül itt hagyott. Remélem áll még a fogadalma, miszerint náluk kezdem a reggel ezen túl.

– Sikerült? – elkomorodva folytatta. – Emlékszel még rám?

Nagyon fájt látni, ahogy belülről szenved. Hasonlított Edwardra mikor emészti magát. Persze teljesen mást jelent ez a két személynél. Edwardot azonnal ki kell rángatni, különben kilométereket süllyed lefele a bűnbánásban, míg Jacob általában hamar kilábal az ilyen pillanatnyi önmarcangolásból. Hamar visszatér a Nap barna szemeibe, és ennek így is kell lennie. Nem bújhat felhők mögé a Nap. Elvonná az életet, és belőlem is kihasadna egy darabka. Be kell ismernem, ha nem is hangosan, hanem csak így magamban, hogy szeretem Jacobot. Hívogató, meleg mosolyát, erős, magabiztos tartását és mindig felhőtlen jókedvét.

Mindezek mellett Edwardot talán jobban szeretem. Bár ez koránt sem olyan biztos, mert ha így elszökdösik szó nélkül, akkor nagyon nem leszünk jóban. Nem, Edwardtól nem tudnék megválni. Bársonyos hangjától, ami a legcsodálatosabb szimfónia, amit életemben hallottam. Erős, kemény karjaitól, amik puhán ölelnek. Hideg, márványos tökéletességétől, s gyémánt csillogásától. A lelke pedig igenis létezik, hiszen neki van a világon a legcsodálatosabb lelke. Szerető, humoros, vagy ha kell komoly.

Nem, kizárt dolog, hogy meg tudnék válni tőle. De Jacobot is szeretem.

– Nem haragszom rád. Leülhetek? – intett a hintaszék felé.

– Persze – bólintottam, és vártam a további magyarázatát.

– Szóval – sóhajtott – itt van? – mélyen a szemembe nézett, próbálta onnan kiolvasni az igazságot. Én csak megráztam a fejem, és reméltem, hogy ez mihamarabb megváltozik. Bár lehet, hogy mégse kellene egyszerre Edward és Jacobot is vendégül látnom a szobámban. – Bella, én, féltelek! Nem… nem lenne szabad együtt lennetek. – rázta meg a fejét.

– Jake, ez nagyon nem rád tartozik. – néztem rá komolyan.

– A fenét nem! – csattant fel. – Bella, hát nem érted? Amikor lelépett egy köteg hazugsággal, akkor összezuhantál a súlya alatt. Ha még egyszer elhagyna…

- De nem hagy el! – vágtam közbe.

– Miből gondolod? Mit gondoltál egy évvel ezelőtt? Gondoltad volna, hogy el fog hagyni? Bíztál benne, és olyan erővel kapaszkodtál belé, hogy esélyed sem volt a felépülésre. – ecsetelte, és valahol mélyen igaza volt, bár ezt magamnak se mertem beismerni. – Most sincs itt, pedig éreztem egy órával ezelőtt, hogy itt volt. Szólt róla bármit is? Levél? Legalább egy cetlit hagyott, hogy elmegy valamiért, mindjárt jön? Vagy, hogy probléma van?

A csend mélyült köztünk, és én dacosan, felszegett állal hallgattam, amivel tökéletesen beismertem igazát.

Ezt Jake is tudta, és ki is használta. Felállt, odajött hozzám az ágyhoz, és leült mellém. Én próbáltam arrébb húzódni, de a melegség, ami belőle áradt egyre inkább hívogatott. Felemelte a kezét és végigsimított az arcomon. Arrébb húztam a fejem, és a falhoz lapultam.

– Nem, Jake! – mondtam határozottan. Lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. Reszketett, és orrcimpája megfeszült.

– Mikor, Bella? Mikor látod már meg magadat? Mikor veszed észre, hogy ki lett belőled? Mikor hullik már le a szemedről az az ostoba szemkötő?