2. fejezet

Szeretnék mindenkinek Boldog karácsonyt! kívánni! :D

2. Szeretet, és döbbenet

A Cullen ház előtt Alice várt fülig érő mosollyal. Mellette Jasper állt, átölelte a derekát, és valamit a fülébe suttogott. Erre alattam Edward nevetésben tört ki.

– Mi ilyen vicces? – vontam kérdőre.

– Semmi, majd megtudod! – mosolygott. Nem igazság, hogy nekem senki nem mond el semmit! Zsörtölődtem magamban.

Mikor odaértünk a teraszhoz Alice húzott magához.

– Bella! – örvendezett.

– Meg ne fojtsd! – figyelmeztette Edward, kissé túlbuzgó húgát.

– Áh, csak féltékeny vagy! Pedig igazán nem értem miért? A reggeli műsorotok se volt semmi! Ha te féltékeny vagy akkor én mi?

– Oké, oké! Te vagy a médium! – motyogta bűnbánó hangon.

– Szerintem is! –csatlakoztam.

– Na, jó Bella, akkor most kivel vagy? – kérdezte Edward kicsit mérgesen.

– Természetesen a vámpírokkal –feleltem nemes egyszerűséggel.

– Aha, abba hagyhatjátok a játszadozást! Bella, nekünk fontos dolgunk van, szóval ne kéresd magad, inkább gyere! – utasított Alice. Megfogta a kezem és fölrángatott a szobájába. Céltudatosan lépdelt a hatalmas gardrób felé. Kinyitotta a szárnyas ajtót, és matatni kezdett a szekrény aljában.

Én leblokkoltam. Akkora méretű volt, mint maga a szoba, és csak Alice ruhái, kiegészítői voltak itt. Szebbnél szebb selyem anyagok, kabátok, ruhák, blúzok, szoknyák, pólók. A szekrény aljában láttam egy fehér csipkeanyagot, de le volt fedve egy zacskóval. Kíváncsi lennék, mi lehet az.

Alice egy óriási rózsaszín műszőrmés dobozt vett ki. A tetején Bella felírat volt.

– De, Alice… - kezdtem volna vitatkozni, de leintett.

– Tudom, tudom. Láttam már. Nyugodj meg, tetszeni fog neked. Láttam. – kacsintott rám. Alice, már csak Alice. A médium.

Kihúzott a dobozból egy fehér blúzt, aminek buggyos ujja volt. Nagyon megörültem, hogy végre Alice sem esett túlzásokba. Átvettem a blúzt, de Alice még mindig matatott. Kezdett rossz előérzetem lenni, nem ennyi a dolog!

– Bella, kérlek, fordulj meg! – utasított. Engedelmesen pördültem egyet az ágy irányába, és a fali képeket kezdtem tanulmányozni. – Emeld fel a kezedet! – kaptam a következő instrukciót. Vonakodva emeltem a magasba karjaimat, Alice-nek valami jár a fejében, én tudom! És sajnos valami olyan, aminek én biztos nem örülnék.

Éreztem, hogy előbb derekam, aztán egészen a mellem aljáig körbetekernek valamivel. Az egész hasam eltakarta az anyag, és egyre kíváncsibb lettem, mi lehet az. Alice eligazgatta rajtam a kiegészítőt, és a tükör elé tuszkolt. Egy fiatal lány nézett vissza rám. Barna haja puhán omlott vállára, és a hagyományos felsőm helyére egy farmerfűzős blúz került. Nagyon szép ruhadarab volt, bár nekem eszembe nem jutott volna soha, hogy ilyet vegyek fel.

Alice önelégülten vigyorgott.

– Tudtam, hogy tetszeni fog! – trillázta. Én csak a szememet forgattam. – Jaj, Bella! Olyan szép vagy. Csodálom, hogy miket tudsz néha felvenni. – megborzongott, majd megint mosolyogva folytatta. – Már nem mintha nem lennél úgy is szép, de tudod, szerintem fontos a megjelenés – csipogta, és én kicsit elmélyültem a tükörképemben. Alice-nek tényleg van érzéke az öltözködéshez. De ennyire nem figyelnék magamra?

Elmélkedésemből egy szörnyűséges mondat rántott ki. – Nyugi Bella, ezen túl én, öltöztetlek! Reggel áthoz Edward és így időt spórolunk, és te is szebb leszel! – mosolygott. Én siralmas arckifejezéssel bámultam vissza, ragyogó arcára.

Egy pillanatra elködösült a tekintete, aztán nevetésben tört ki.

– Jaj, te kis butus! Hát nem akarsz még több időt tölteni Edwarddal? – nevetett még mindig, és felhúzta egyik szemöldökét. Ilyenkor annyira hasonlított Edwardra. Bár nálam minden, ami szép, és kedves az Edwardra hasonlít.

– De Alice, ez a doboz kevés lenne a ruháimnak, és egyébként is. Charlie mit szólna, hogy reggelente nem vagyok otthon? És nem kell rám költeni, így sem tudok semmit nyújtani cserébe! – gyorsan folytak belőlem a szavak, meg kellett akadályoznom Alice-t mielőtt, még Charlie-val is megbeszéli a dolgokat.

– Ne, légy már ilyen Bella! Edward annyira örülne neki. És nem csak ő. Az egész család. Na, jó kivéve talán Rosalie-t, de majd megnyugszik. Kérlek, kérlek! A kedvemért! – hatalmas boci szemekkel nézett, rám és próbáltam nem ellágyulni, folyékony íriszében.

– És persze Edward kedvéért! – kacsintott rám. Aztán egy átlátszó lepedő fedte a szemét, és egy jövőkép tárulkozott ki előtte. Mikor visszatért a jelenbe, hatalmasat sikkantott.

– Juhííí! Ó, rengeteg dolgom van akkor! Köszönöm Bella! – ölelt meg szorosan és puszit nyomott az arcomra. – És neked is Edward! – kiáltott ki a bátyának.

Kiszaladt a szobából, elkapta Jasper könyökét, és mosolyogva közölte: - Vásárolni megyünk!

Miután Alice kitáncolt, Edward lépett be hozzám. Rám mosolygott, a csibészes, féloldalas mosolyával, amit úgy szeretek.

– Gyönyörű vagy! – mondta és szeme izzott, lágy aranya folydogált. Nem tudtam elszabadulni tekintetétől, magába szippantott. Csak kerestem a szemében a válaszokat, a ki nem mondott kérdésekre. És a gondolatait próbáltam megfejteni. Kerestem az érzéseket, az értelmet. Mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy legnagyobb részt szerelmet láttam. – Hölgyem? – kérdezte, és felém nyújtotta a könyökét, hogy karoljak belé.

Ez volt a fejezet, és itt a meglepi karácsonyi ajándék:

Megrekedve a végtelenben

/Edward szemszöge/

Az életem eddig teljesen sötét volt. Bella töltötte meg lágy tökéletességével, napsugarával. Az életem a századok alatt megfakult, de most Bella újraszínezte. Kitöltötte a foltokat, tapasztalatot adott. Feltöltött erővel, hogy szembe tudjak szállni a problémákkal, ne térjek ki előlük. Eddig átsiklottam az életen. Nem számoltam a napokat, nem volt rá semmi okom. Volt, amikor még azt sem tudtam melyik évben járunk.

Ezt a siklást megszűntette a Bella iránti mindent elsöprő szerelmem. Valóságos klón voltam, önmagam klónja. De, amikor megérkezett ez a kedves lány, kifordította önmagából ezt a klónt. Jó, és rossz értelemben is. Előhozta belőlem a legvadabb „álmaim”. Jó, és rossz értelemben is. Rossz, mert a szörnyeteg ismét utat talált a felszínre. Évek óta süket vagyok, a kérleléseire. Elzártam magamtól, betömtem a fülem, és nem foglalkoztam vele. Magányba taszítottam, és mélyen elástam magamban. Annyira igyekeztem az eltűntetésében, hogy észre se vettem a változást. A távolságtartást. Annyira próbáltam óvni a világot, a bennem lakozó szörnyetegtől, hogy kiestem az életből. Kering a Föld a Nap körül, de én kiszálltam a forgásból, és most rohanhatok a bolygó után. Lépéshátrányba kerültem, és elvesztem. „Elvesztem!” Egy aprócska hang szólalt meg bennem. Egy kisfiú bágyadt hangja, miután kisírta a szemét. Reszelősen szólalt meg. „Elvesztem!” Ez a szó vízhangzott bennem. Ismerős volt, mert átéltem már egyszer ezt az érzést. Századokkal ezelőtt egy kisfiú ugyanezt a mondatot ismételte kétségbeesetten forogva. Én voltam az a kisfiú. A fejem szédült, de forogtam, kerestem egy kapaszkodót, egy pontot, ami alapján elindulhatok. De az utca vett körül. Piros lámpa, autók, fák, aszfalt, emberek. A saját fajtám, de mégis ezer mérföld messze éreztem magam tőlük. Idegenek, sürgető léptekkel haladtak el mellettem. Egy asszony rám mosolygott, és ő is tovatűnt. Aztán már csak lesajnáló pillantások vettek körül.

A hang elveszett, és a kép eltűnt az idő homályában. Csak villanásokra emlékszem emberi életemből. Néha, hívószavak, helyzetek miatt eszembe jut az életem apró mozzanatai.

A változás, amit Bella hozott jó is. Feltámasztott és kirázott a klón-világomból. Akkor minden olyan éles lett, hogy azt hittem elvakít a fény. Kihozta belőlem a gondoskodást is. A gondoskodást, amit én elutasítottam. Édesanyám próbált óvni, vigyázni rám, gondoskodni rólam. De én eltaszítottam magamtól ezt az ajándékot. Feleslegesnek éreztem, mert az élet úgy véltem nem erről szól. Boldogan álltam be a seregbe, mert azt hittem így a világot, a hazát szolgálom. Ettől több lettem, és nagyobb az emberek szemében. De amikor visszatértem otthonomba az eltávkor, az utcán sajnálkozó, és gyűlölködő pillantások kereszttüzében találtam magam. „Ó, te szerencsétlen! Azt gondoltad jót szolgálsz?” A néma arcok egyetlen kérdést vízhangoztak: Miért? Miért nem maradtál otthon? Miért nem élsz rendes életet? Miért akartál katona lenni? Miért ölsz embert? Ez volt a legfontosabb kérdés, és erre az egy kérdésre nem tudom a választ.

Amikor megtudtam, hogy Bella meghalt, nem csak egyszerűen szomorú voltam. Rengeteg érzés kavargott bennem és nem tudtam hová tenni őket. Rettenetes hasadás szakította félbe, így is vérző szívemet. Dühös voltam. A testem megtelt indulattal, mert Bella nem tartotta be a szavát, de azért is, mert ha be is tartotta, egyedül hagyott ezen a rút világon. Mérges voltam Rosalie-ra, mert elmondta nekem ezt az információt. Inkább élek még abban a tudatban, hogy ő boldog, és él, mintsem újabb problémákkal kelljen szembe állnom. Lebegtem volna még az én alternatív realitásomban. Éreztem volna még szörnyen magam, de tudtam volna, hogy él. Rose által a világ hirtelen megint szürke és fakó lett. Eltűnt a nap, eltűnt az élet, eltűnt a boldogság. Az egyik felem persze okított gondolatban. „Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.” És még ezek után mosolyogjak? Az utcára nem megyek ki többet, nemhogy még mosolyogjak is?! Ugyanakkor, hirtelen ezer évet öregedtem.

Csak az szerelmes igazán, aki képes belehalni is akár.

Úgy véltem, Bella kihever, túllép rajtam. Most világosodtam meg igazán. Azt mondtam Bellának, hogy én szeretem jobban, mert én képes vagyok elhagyni. Mekkorát tévedtem. Ő volt az, aki mindennél jobban szeretett engem. Saját szerelmem elvakított, megbénított, bolonddá tett. Nem láttam túl a saját valómon, nem értettem mit akar mondani, minden egyes érintésével, mondatával. Nem értettem meg a lényét. Szerettem, szerelmes voltam belé, de zárt buksija mindig is akadályt adott a tisztán látásra.

Annyira emberi voltam.

Most verem a fejem a falba, az összes bolondságomért. Minden érintése, minden mondata kifejezte azt, amit én észre sem vettem.

A tiszta, őszinte, mindent elsöprő szerelmét.

Volt egy kincsem. Egy apró, barna szemű gyémántom. Néztem a kincset, vártam, hogy szeressen. Vártam, hogy megszólaljon. Hallani akartam minden mondatát. De amikor ez a csiszolatlan gyémánt megszólalt, bedugtam a fülemet vattával. Vártam, hogy beszéljen, vártam, hogy éljen. De amikor megszólalt, én nem figyeltem rá, amikor igazán élt nem voltam mellette. Próbáltam szóra bírni, de ha sikerült nem hallgattam végig. Annyira biztos voltam benne, hogy én szeretem jobban. Annyira éreztem a szerelmet, minden porcikámban, ahogy fagyott vénáimban csordogál a szeretet. De Bella ennél sokkal többet érzett, és sokkal többet adott, mint amit én valaha tudnék neki nyújtani. Szeretett, nem taszított el maga mellől. Egy jéghegyet ölelt, minden éjszaka, de sosem panaszkodott. Én élveztem a melegséget, amit finom bőre árasztott magából. Élveztem minden percet. Szerettem minden percben. És mivel viszonoztam ezt a kellemes érzést?

Ő, csak adott, adott, és még ennél is többet adott. Tőlem egyetlen dolgot kért. És azt is megtagadtam.

Őszintén velem akart lenni, és én eltaszítottam magamtól.

Szeretni akart, de nem engedtem a bizalmamba.

Élni akart, de a jelenlétemmel megnehezítettem az életét.

Amikor meg akart halni, nem engedtem továbblépni.

Azt akartam, hogy továbblépjen, és ő belehalt ebbe a teherbe.